Haza a magasban

Az egészet úgy is fel lehetne fogni, mint egy jó befektetést. Mostanában már a baloldali–liberális oldalon is ciki azt gondolni, hogy Latin-Amerikában minden magyar náci, hiszen lassan hetven év telt el a második világháború óta. A másod- és harmadgenerációs magyarok már szerves részei a szüleiket befogadó országnak, és bekerültek az elitbe: prosperáló vállalkozásokat vezetnek, jó nevű ügyvédi irodákat működtetnek az országban.

Véletlen, ám érdekes egybeesés: az idén – vagyis abban az esztendőben, amelyet a Magyar Turizmus Zrt. a fesztiválok évének nyilvánított – az első magyar vonatkozású fesztivált Budapesttől tizenkétezer kilométerre, az uruguayi Montevideóban rendezték meg. A X. dél-amerikai magyar néptáncfesztiválon (az anyaországi Forrás együttes és a Bara zenekar mellett) nyolc latin-amerikai magyar tánccsoport lépett fel: a házigazda országból és Brazíliából három-három, és Argentína, valamint Venezuela is képviseltette magát.
Némelyik együttes több mint ötvenesztendős múlttal dicsekedhet, és úgy táncolnak a magyarul már nem vagy alig beszélő táncosok, hogy bármely magyar hagyományőrző amatőr csapat megirigyelhetné. A fesztivál záróeseményén, Uruguay legelőkelőbb színházában, a Teatro Solisban felállva tapsolta a közönség a fináléban egyszerre színpadra lépő százhatvan táncost.
Minden tisztelet azoké a fiataloké – és oktatóiké –, akik Magyarországtól sok ezer kilométerre is ragaszkodnak a gyökereikhez. Sőt, a magyar származású tagok mellé olyanokat is bevonnak, akik ugyan nem rendelkeznek magyar felmenőkkel, de megfogta őket táncaink és dalaink szépsége. Egyikük így írt a fesztivált megelőzően az Argentínai Magyar Hírlapban: „Ha minden magyar találkozhatna a néptánccal, nem lenne kérdés a hazaszeretet hiánya, sem a hovatartozási érzés. Álom az élet, ugyebár?”
Az anyaország már nem érdemel ovációt ebben az ügyben sem. Bár idén a fesztiválok éve van nálunk, egyetlen állami szerv, közalapítvány, pénzosztó testület sem tartotta támogatásra érdemesnek az eseményt. A helyi szervezők időben meghívták a Duna Televíziót is az eseményre, és a csatorna pozitív válaszára leszervezték az uruguayi televízióval, hogy az a magyar társaság számára rögzíteni fogja a gálaestet. A Latin-Amerikában is fogható magyar közszolgálati csatorna később pénzhiányra hivatkozva lemondta az egészet – a magát fellengzősen a „nemzet televíziójának” nevező intézmény gesztusát azóta is próbálják értelmezni. A határon túli magyarok ügyeivel foglalkozó televízió végül mégis beszámolt az eseményről annak köszönhetően, hogy Márta István, a Magyar Fesztiválszövetség elnöke éppen erre járt, és mobiltelefonjával (!) készített néhány felvételt, amelyet a világháló segítségével elküldött a stúdióba.
Utolsó pillanatig kétséges volt a százhalombattai Forrás amatőr néptáncegyüttes fellépése. Ők – a Bara zenekarral és Lévay Péter táncoktatóval egyetemben – nemcsak azért jöttek, hogy néhányszor fellépjenek, hanem a fesztivált követő egyhetes szimpózium alatt – amelyet egy vidéki, cserkésztáborszerű helyen tartottak – napi sok órában tovább csiszolják a résztvevők tánctudását. A Bara zenekar külön mondatot érdemel: végigkísérték az összes táncegyüttes műsorát, akik nem győztek hálálkodni nekik, mert a tagok zöme addig soha nem táncolt élőzenére. A Forrás vezetői minden követ megmozgattak, hogy támogatást szerezzenek az útra, azon túl, hogy minden résztvevő (köztük középiskolás diákok) hajlandó volt száznegyvenezer forintot befizetni. A Nemzeti Kulturális Alapprogram népművészeti szakmai kollégiuma nem találta támogatásra méltónak a Dél-Amerikában élő magyar néptáncosok ügyét. Ki lehet náluk illetékesebb ebben az ügyben? – tehető fel a jogos kérdés. A Nemzeti Civil Alapprogramnál, ahol van nemzetközi kollégium évi több milliárd forintnyi kiosztható kerettel, és ahol prioritás a magyar–magyar kapcsolat, nem lehet repülőjegyre pályázni. Álságos ez a megszorítás: érthető, ha a Kárpát-medencében fölöslegesnek tartják a repülőgéppel utazást , de autóbusszal nehéz eljutni Dél-Amerikába.
A battaiak hetvenöt céget is megkerestek a multinacionális vállalattól a hazai közepes cégekig, de senkinek a támogatási stratégiájába nem fért bele az ügy. Végül, az utolsó utáni pillanatban kaptak a Hiller István vezette minisztériumtól hárommillió forint támogatást, így a befizetésekkel együtt már elég volt a pénz arra, hogy öt pár táncos kiutazhasson az eseményre. Elgondolkodtató, hogy nálunk miért működnek ilyen nyögvenyelősen ezek az ügyek. Miért csak az ország civil része működik úgy-ahogy? Ha nincsenek megszállott emberek, Magyarország megszűnik a külföld számára? Miközben mindenki a nemzetről és különféle megmaradási stratégiákról beszél, egy kontinensnyi magyarság sokévente megrendezett eseményének sikere attól függ, karácsony környékén van-e néhány százhalombattai családnak kétszázezer forintja arra, hogy a gyerek elmenjen táncolni?
Arról nem is beszélve, hogy az egészet úgy is fel lehetne fogni, mint egy jó befektetést. Mostanában már a baloldali–liberális oldalon is ciki azt gondolni, hogy Latin-Amerikában minden magyar náci, hiszen lassan hetven év telt el a második világháború óta. A másod- és harmadgenerációs magyarok már szerves részei a szüleiket befogadó országnak, és bekerültek az elitbe: prosperáló vállalkozásokat vezetnek, jó nevű ügyvédi irodákat működtetnek, komoly befolyással rendelkeznek az országban (e sorokat például egy nagyon jó nevű Sao Pauló-i hotelből írom, ahol többek között azért kaptam igen kedvezményes áron szobát, mert a hotel marketingigazgatójának nagyapja magyar volt, és emiatt különösen örült a megkeresésemnek). Szóval Brazília jelentős tényezője a világ gazdaságának, és külön meg kellene köszönni például az üzleti főváros, a tizennyolcmilliós lélekszámú Sao Paulo magyarságának, hogy két magyar néptáncegyüttest is fenntartanak itt. Ha a sokadig generáció fiataljaiban megmarad ez az elkötelezettség a magyarság iránt, azt egy erre is figyelő kormány akár gazdasági-politikai előnyökre is tudja majd konvertálni.
De maradjunk csak a néptáncnál és az országimázsnál: a nemzetközi folklórfesztivált szervezők világszövetsége, a CIOFF 2009-es éves jelentéséből kiderül, hogy például a lengyel együttesek tavaly ötvennél több országban turnéztak, jelen voltak a világ valamennyi jelentős fesztiválján. Magyarországról talán öt-hat együttes jut el az európai fesztiválok egy részére, miközben a magyar népzenét és -táncot legalább olyan nagyra értékelik a világban, mint a lengyelt. Mielőtt az olvasó azt mondaná, hogy jó, de Lengyelország sokkal nagyobb lélekszámú ország, gyorsan leírom: a nálunk jóval kisebb Szlovákia együttesei is lényegesen többet mennek – nekik valamiért fontos megmutatni magukat a világnak.
Magyarországot 2007-ben, a mexikói Monterreyben megrendezett kulturális világfórumon is csak azért képviselte valaki, mert egy vidéki kisváros lakóinak, nyugdíjasainak fontos volt, hogy táncosaik – és akkor is részben a saját pénzükön – oda tudjanak utazni. Demagóg módon felhozhatnám most akár a 100 milliós BKV-s végkielégítéseket is, de nem teszem, inkább idéznék a Caracasban élő Kristóffy-Jeszenszky Judithtól egy gondolatot: „Mindnyájan a magyarság független, fizetség nélküli diplomatái vagyunk, így nem kell alkalmazkodnunk az éppen kormányzó politikai irányvonalakhoz. Szabadon hirdethetjük nemzetünk kincseit, kidomborítva előnyeit, takargathatjuk hibáit. A szép és jó, ami felé mehetünk, amiért dolgozunk és amit megvalósítani szeretnénk, bármely részén is a világnak: egy haza a magasban.”