Imádnám a színházat

Írói tárca-esszé, ötezer leütésnyi. Ez ma a pálya. Belefér egy hosszú pillanat. Megállítjuk, kizárjuk a hétköznapi világot, és hagyjuk, hogy hozzánk jöjjenek az emlékek, hangulatok, intuíciók ökörnyálszövedékei, aztán az egyiket igyekszünk szavakra fordítani. De ma nem működik a módszer. Neheztelés forrong ma bennem, s érzem, nem lesz békém, amíg ki nem írom magamból. Érzem, ihletőm ma harcos Mars isten lesz, nem édes Aphrodité, bölcs Athéné vagy a hűvös szűz Diana. Nem is fényes Apolló vagy részegítő Dionüszosz.
Egy barátnőnk elmesélte, hogy modern klasszikusunk, Füst Milán drámáját látta Budapesten különös előadásban: a színpad berendezése egybenyitott térben két vécé, egy csupasz zuhanytálca, azaz függöny nélküli tusoló és egy hatalmas ágy volt. A szereplők teljes élethűséggel végezték mindazt, amit a két mellékhelyiségben az emberiség végezni szokott. Neves színészek, színésznők. Barátnőnk bénultan ült a színházban, és a szövegből – amelyben az emésztés és testgondozás folyamatairól egyáltalán nem esik szó – semmit sem tudott felfogni ott. Csak a nem biológiai szemléltetésre képzett színészek kiszolgáltatottságát érezte át.
Mindjárt kapcsoltam: látott már Budapest hasonlót. Tavaly a Comédie Francaise itt tájoló kis truppjának előadásában mai olasz szocreál drámát, ahol a színpad közepén komplett fürdőszoba állt. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a színészek személyes méltóságát ott homályosító üvegfal s egyéb jótékony díszlettervezői segítség védte.
Innen csak egy ugrás a valóságshow-k világa, ahol fürdőszoba-közvetítéseket is lehet látni. S itt lehet a titok egyik nyitja. A Füst-darab rendezője – filmrendező – abban a tévhitben szenved, hogy a színháznak versenyeznie kell a valóságshow-val. S ebben nem áll egymagában a magyar színházi világban. Láttuk Ádámot és Évát iszapban henteregni a kínos színházavató Tragédiában. Láttunk színpadokon hentesárudát. Láttam a televízión a Bárka Színháznak a lepusztult Fészek Klubba helyezett Csehov-előadását, amely azt volt hivatva bizonygatni, hogy a színész is csak olyan ember, mint én. És igaza is lett a rendezőnek, a készüléket hamarosan lezártam. Nem érdekesek a színészek, amint farmernadrágban, piros szkájpamlagon heverve monologizálnak. Színpadot kíván a színmű, és apró jelzését annak az alapvető igazságnak, hogy a színház nem része a mindennapi valóságnak. A színházban színjáték folyik – színlelés. Azért igaz.
Én és sokan mások egyre kevesebbet járunk színházba – Magyarországon. A német–amerikai hiperrealizmus és neoexpresszionizmus földgyaluja indult el a magyar színház ellen a nyolcvanas években, olyan ízlésfordulatot kezdeményezve, amelyet máig nem tud, nem is fog a magyar közönség bevenni. Legfeljebb nem jár el a színházba, amelyet az ő adóforintjaiból működtetnek. Nem véletlen, hogy a magyar irodalom, a magyar művészet mindig, századok óta a francia, olasz, angol, újabban orosz példákkal érzett affinitást, a maga archaikusabb kapcsolódásairól most nem szólva. A németben a szerkezet csodáit és az elvontságot szerette, nem a brutalitást és az érzelgősséget. Bach, Rilke, Celan művei nekem is esztétikai sarokpontok. De aki nem érzi a magyar ízlésnek, érzés- és gondolatvilágnak természetes vonzalmait és a nyilvánvaló idegenkedését a nyers naturalizmustól és a savanyú-bősz expresszionizmustól, legalább olvassa el Hamvas Béla Az öt géniusz című könyvét! A magyar képzeletet – mint az angolt sem – nem érdekli az ürítés világa, ami a németeknek oly fontos. Szitokszavaink is a nemzéssel kapcsolatosak. A hiperrealizmust a magyar és a francia ízlés kiveti magából, jó esetben egzotikusnak érzi, rosszabb esetben nevetségesnek. Még akkor is, ha a Comédie Francaise el-eljátszik a kísértéssel – egy határig.
A rendező fontos alkotó – de ő semmi se volna a szöveg nélkül, amelyet a költő, író írt. Nagy a szabadsága, de csak egy határon belül. Azon belül, ami a szövegből természetesen bontható ki. Ted Hughes, a nagy angol költő, aki több közös produkción dolgozott Peter Brookkal, ezt írta egy Shakespeare-t rendező barátnőjének: „…a színműveket úgy kell tekintened, mint – bizonyos értelemben – szent szövegeket, amennyiben csupán azokból és csakis azokból indulhatsz ki.”
Az angolok Shakespeare-színjátszása a jó példa. Alig van olyan újítása a mai színháznak, amely ne fordult volna elő Trevor Nunn rendezéseiben. De a Shakespeare-szöveg szent neki, és úgy is mondják a színészei mindig, tisztán és szeretettel. Film és színház inspirálhatja is egymást. Imádom Nunn Vízkereszt-filmjét. Imádom Bergman Varázsfuvola-filmjét, Joseph Losey Don Giovanni-filmjét. Ezek mind többet álmodnak meg a drámából, mint amire a színpad előttük képes volt – de mindig a szöveg szelleme szerint.
Végül hadd idézzem a román színházi rendezőt, Victor Ioan Frunzát a Kritika 2007. július–augusztusi számából: „…a színházcsinálás abból a vágyból ered, hogy a közönséghez szóljon. A közösséghez. A városhoz tartozik. Ahogy már az ókori görög színháznak is ez volt a lényege. A városhoz szólt.” Továbbá ezt mondja Frunza: „A magyar színháznak az ereje és szépsége a régi hagyományában van. Erre lehet építenie.” Aki nem hiszi, járjon utána!