Mi folyik Madridban?

Görögország és Portugália mellett egyre többen sorolják már Spanyolországot is az ingatag, összeomlás szélén álló országok közé az unióban. Ha áttekintjük az ibériai ország közelmúltját, világosan kiderül: a spanyolok már jó ideje elvesztették a helyes irányt.

Baljós emlékeket idézett a spanyol sajtó egy részében február negyedike, a madridi tőzsde fekete csütörtöki napja: csak azon a napon 5,94 százalékpontos veszteséggel zárt az Ibex35, a héten pedig összesen 7,71 százalékos eséssel reagált a nemzetközi pénzpiac kifejezetten ellenséges vagy kedvezőtlen kijelentéseire. Az IMF vezető francia közgazdásza kedden sokallta például a spanyol béreket, gyors foglalkoztatási és nyugdíjreformokat várt, a brit Financial Times pedig – szintén kedden – a görög és a portugál helyzethez hasonlította a spanyol gazdaság kilátásait. Mindezek tetejébe az Európai Unió gazdasági ügyeiért felelős főbiztosa, a spanyol–baszk szocialista Joaquín Almunia is a brit liberális lap lesújtó cikkének szellemében nyilatkozott a spanyol gazdaság kilátásairól, de főképp az államadósság helyzetéről. A tőzsdei zuhanás azután erősödött, hogy a kormány közölte, felpuhította a tervezett nyugdíjreformot – nem utolsósorban a szakszervezetek fenyegetéseinek hatására. A legnagyobb ellenzéki alakulat, a spanyol Néppárt (PP) a jelek szerint megpróbál élni az alkalommal, és előre hozott választásokat akar kikényszeríteni, de fontolgatják a bizalmatlansági indítványt, sőt követelték Zapatero miniszterelnök lemondását is.
A spanyol gazdaság még mindig nem talált magára, pedig Zapatero már decemberre, legkésőbb az év első negyedére jósolta a spanyol recesszió végét. Csakhogy januárban a soros spanyol uniós elnökség is rosszul kezdődött, mert a befolyásos államok és a nemzetközi piaci tényezők még mindig olyan kijelentéseket tesznek, amelyek inkább ártanak Spanyolországnak, mint használnak. Ezt vetítette előre már az a tavalyi sokatmondó tény is, hogy a G20-ak (a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az EU-t tömörítő szervezet) világgazdasági válságot rendezni kívánó csoportja nem adott helyet a spanyol államnak formális tagként, hanem alkalmanként kell meghívást kapnia.
José Ignacio Torreblanca – az Európa Tanács külpolitikai kapcsolatainak madridi igazgatója – az egyik kutatóintézetnek írt friss elemzésében az új helyzetre való tekintettel is végigkövette a spanyol uniós tagság történetét: a politológus hangsúlyozta, hogy Spanyolország 1986-os belépése után sokáig olyan kiemelt helyen kezelték az Ibériai-félsziget nagyobbik államát, mintha nem is új belépő, hanem alapító tagállam lett volna. Spanyolország kezére játszott az is, hogy a világgazdaság az európai gazdasági közösséghez való spanyol csatlakozástól 1992-ig törés nélküli konjunktúrát produkált. A szocialista Felipe González utolsó ciklusa (1982–1996) közben kialakult konjunkturális válságot José María Aznar 8 éves kormányzása (1996–2004) alatt úgy oldotta meg, hogy egyértelműen neoliberális pályára állította az országot, és a néppárti miniszterelnök értelemszerűen a külpolitikában is gyökeres fordulatot hajtott végre. Aznar ugyanis újra a világ vezető államai közé akarta vezérelni Spanyolországot, és pontosan tudta, hogy ha az EU közelgő közép- és kelet-európai bővítése miatt nem kap több kohéziós, strukturális és agrártámogatást, akkor új erős partnert kell keresnie nagypolitikai céljainak eléréséhez. A szintén kiváló brit–spanyol történész-politológus, Charles Powell szerint ezért még egy utolsót csavarintott az EU bőségszaruján, s kizsarolta az uniótól az említett alapok folyósítását a 2000–2007-es költségvetési időszakban. Csakhogy Aznar belebukott az első iraki kalandba, utódja, a német–francia tandemhez azonnal visszatérő szocialista Zapatero pedig 2004 áprilisa végén még az ő átmeneti sikerei alapján feltette a kérdést vendéglátóinak Berlinben és Párizsban: mikor vehet részt végre Spanyolország a francia– brit–német csúcstalálkozókon? A dodonai válasz azonban önmagáért beszélt: majd ha úgy alakulnak a körülmények.
A körülmények most sem jobbak, ezért Torreblanca felvetése szerint Spanyolországnak el kell döntenie, hogy továbbra is saját globális (gazdasági és külpolitikai) szerepének kiépítésén kell munkálkodnia, vagy pedig tovább kell mélyítenie politikájának és önazonosságának európaiságát. Ez utóbbi kérdésre most azért is nehéz választ kapni, mert a politológus következtetése szerint hiába akar Spanyolország elérhető célokat kitűzni, ha maga az unió működése is átmeneti, sőt bizonytalan szakaszába ért. Torreblanca egyik következtetése szerint Spanyolország csapdahelyzetbe került, mert az Unió soros elnökeként folytatnia kell a már kijelölt európai politikát, akárcsak a lisszaboni szerződés végrehajtását, és teljesen háttérbe kell szorítania égetően fontos stratégiai céljainak elérését.