Az élet értelme

„A világ olyan, mint a kút, minden cseppjében ezer nap alszik.” (Dzsaláladdin Rumi)

Egy másik szufi bölcs, ibn-al-Farid így ír: „Bort ittam szeretőm emlékére, mielőtt a szőlőt megteremtették volna, lerészegedtem. Azt mondják, bűnt ittál. Abból ittam, amit bűn lett volna nem inni. Még mielőtt születtem, mámorban voltam tőle, így maradok mindörökké, még akkor is, ha csontjaim elporladtak.” A szelíd iszlám szeretetre méltó képviselői az élet értelmének örök kérdéseit boncolgatták és közben rátaláltak az élet élvezetére. Ez nagyon hosszú út, pedig a távolság csekély. Pier Paolo Pasolini alighanem olvasott mozlim tanítókat, amikor Az ezeregyéjszaka virágai című filmjét forgatta, mint ahogy Geoffrey Chaucer mellé nyilván Shakespeare-t is a Canterbury mesék kapcsán és Boccaccióhoz Dantét a Dekameron miatt. A három film (időrendben fordítva, 1970 és ’74 között készültek) Az élet trilógiája elnevezést kapta, bár tulajdonképpen egyazon gondolatkör három fejezete, a nagybetűs életnek tett szerelmi vallomás. És természetesen önéletrajzi ihletettségű mese, hiszen minden alkotói empátia ellenére az ember képtelen más szemével nézni a világot. Az, hogy Bovaryné én vagyok, az egyik legszellemesebb irodalmi bon mot, de azért Flaubert az Flaubert.
Elsőre talán különös, hogy az író-forgatókönyvíró Pasolini miért fordult a Biblia után (Máté evangéliuma) klasszikus irodalmi szövegekhez, de a válasz egyszerű, meg- és feltalálta magát bennük. Pasolini az egyetemes filmtörténet legnagyobb olyan teoretikusa és szemiotikusa volt, aki a mozi csendjében is bizonyított, nála elmélet és gyakorlat kéz a kézben járt. Logikusan eljutott a film lexikális állományának kérdésköréhez. A nyelv legkisebb hangi (fonéma) és jelentésbeli (morféma) egységének mintájára bevezette a kinéma fogalmát. Tudva (és fogcsikorgatva megengedve), hogy a hangosképeknek nincs olyan zárt értelmezhetőségük, mint a szavaknak, mégis feltételezte, hogy a befogadónak egy bizonyos kultúrkörön belül mégis ugyanazt jelenthetik. Képlexikon tehát sajnos nincs, de bizonyos, mindenki által ismert irodalmi alapvetésekkel való kísérletezés szerencsés esetben közel azonos asszociációkat válthat ki, és ezáltal megalapozhatja az ábrázolás többrétegűségét. A Dekameron Pasolini szavaival élve agresszív autobiográfia. Tizenegy novellát választott ki a Boccaccio-műből, ezekből az egyik Giottóhoz kapcsolódik. Giottót, illetve azt a figurát, aki Giottóból lett, Pasolini játssza, pedig az utolsó pillanatig eszébe sem jutott. Aztán hirtelen beugrott (a szó szoros értelmében, még a jelmezt is egy réten rántotta magára), az alakítás pedig egyszerűen parádés. Egyértelműen ő az a festő, aki évszázadokkal ezelőtt Nápolyba utazik, hogy a Santa Chiara templomban realista freskókat fessen. Kiválasztódik. Mint a rendező, aki a valóságban szintén délre megy, hogy elkészítse a Dekameron című filmet. Pasolini saját bevallása szerint ateista volt és elég konzekvensen beszélt is erről, de közben kevés vallásosabb filmművészt hordott a hátán a föld. A kissé arisztokratikus és vaskossága ellenére elegáns alapanyagból annak megerőszakolása nélkül népszínművet varázsolt, amelyben a negyven, utcáról felszedett lődörgő (a színészei) felmagasztosul. És csak játszanak, önfeledten.