Haláltábor

Ez év februárjában kaptam a hírt Csorba Béla temerini atyámfiától, aki máskülönben az Újvidéki Egyetem tanára, író, művelődéstörténész és a II. világháborús délvidéki magyarirtás kutatója, hogy megkerült a Temerinhez tartozó járeki megsemmisítő tábor elhunytjairól vezetett három halotti anyakönyv eddig lappangó második kötete. Ez a cikk az ő tudósítása nyomán készült. Őrületes szöveg, még így, hatvanöt év elmúltával is.
Járek, korábban Tiszaistvánfalva, a sváboknak Schönhaus ’44 októberében elnéptelenedett, mert kb. ötven idősebb ember kivételével a többiek szekerekre rakodva követték a visszavonuló Wehrmachtot. Október végén megérkeztek az oroszok, majd a kommunista, szerb partizánok, és hozzáláttak a népellenséggé nyilvánított német lakosság koncentrációs táborba zárásához az új jugoszláv hatalom – a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács, a „partizánparlament” (AVNOJ) – határozatai alapján. Az AVNOJ rendelkezései alapján az „ellenséges vagyont” elkobozták, ahogy a csehszlovákok. A „lágerek” között akadtak munkatáborok és haláltáborok, ahová öregeket, gyermekes anyákat és fiatalkorúakat zártak. Az előzőleg kifosztott falvakban, így Járeken is néhány utcát körülzártak, s odaterelték az embereket, akiknek nem adtak ételt. Naponta egyszer bement a szögesdrót mögé egy szekeres, és kihozta a meghaltakat, majd a tetemeket kibontott kriptákba hányta. A szájhagyomány tud kivégzettekről is.
A járeki tábor 1944. december 3-tól 1946 áprilisáig működött, tehát jóval a katonai közigazgatás megszűnése után is. Az anyakönyv első kötetét 1941. június 17-én nyitották meg a 25. folyószámmal, amit ugyanebben az esztendőben még 15 bejegyzés követett, 1942-ben és 1943-ban 30-30, 1944-ben pedig még 19. Így nézett ki tehát a békeidőbeli halandóság a faluban. 1944. december 3-tól megváltozott a bejegyzés nyelve és írásmódja: a magyart a cirill betűs szerb váltotta fel, és megváltoztak a számok is. 1944. december 31-ig összesen 86 elhunyt neve került az anyakönyvbe – négy hét alatt az évi átlag majd háromszorosa! A következő év adatai – 1945. január 1-jétől július 17-ig – még az első kötetben találhatók, összesen 1602 halott adataival. Magyar szempontból ezek a hónapok a leginkább figyelemre méltók: január 23-tól megszaporodtak a magyar elhunytakra vonatkozó bejegyzések. Kezdetben Csurogról és Zsablyáról, később Mozsorról és máshonnan is érkeztek a koncentrációs táborba magyarok meghalni. A most előkerült II. kötet a legvaskosabb. Az 1603-as folyószámmal folytatódik, ott, ahol az első kötet véget ért. Az 1945. december 31-én bejegyzett utolsó elhunyt az 5442-es sorszámot kapta, 1945-ben tehát ennyien pusztultak el Járekon. A sírok mára eltűntek: a régi temetőre lakótelepet építettek. A III. anyakönyvet 1946. január 8-tól április 15-ig vezették. Ám nem az 1-essel, hanem a 127-essel kezdődik, vagyis 21 lapot utólag eltüntettek. 1946-ban a 901. áldozat egy temerini német asszony, Inhof szül. Reger Terézia, aki 48 évesen végelgyengülésben (!) halt meg. A gyermekáldozatok száma jóval meghaladja a 800-at. Összesítve a Backi Jarak-i haláltáborban 1944. december 3-tól 1946. április 15-ig összesen 6429 személy pusztult el embertelen körülmények között. Ez csak egyetlen tábor adatsora: több tucat ilyen működött Jugoszlávia-szerte, a „felszabadulás” után.
Ki beszél ezekről az áldozatokról? Szabad-e tagadni meggyilkoltatásukat? Mi az hogy, nagyon is! Évtizedeken át egyenesen kötelező volt! A jugoszláv és a mostani szerb állam sosem ismerte el vétkességét… Így fog belépni az EU-ba, Németország és Magyarország hajbókolása mellett.
Titóék népirtásait mentegetve szokás emlegetni a ’42-es újvidéki „razziát”. Mintha a szerbek „jogos megtorlást” alkalmaztak volna. Mintha létezhetne ilyen! Nos, a „hideg napok” rossz magyar válasz volt a kommunista partizántevékenységre: Horthy Magyarországa – a világháború alatt egyetlenként! – törvényt hozott az áldozatok kártalanításáról, s bíróság elé állította a vétkes tiszteket. Azért sem hasonlítható össze a két eseménysor, mert ’44-ben a magyar, német és horvát lakosság semmiféle ellenállást nem fejtett ki a bevonuló jugoszláv seregekkel szemben, és azok nem is keresték a ’42-es ellenségeiket. Ugyanúgy faji alapon öldököltek, mint a nácik a maguk koncentrációs táboraikban.

A szerző író