Adósságbombák ketyegnek az EU-ban

Görögország csak az első az európai adósságbombák közül, amelyek felrobbanni készülnek – állítja egy elemző a Financial Timesban megjelent cikkében. „A posztkommunista országok és Izland jelzálogadósságai még robbanékonyabbak. Bár ezen országok túlnyomó többsége nincs az eurózónában, adósságaik nagyrészt euróban állnak fenn. Lettország adósságainak 87 százaléka euróban vagy más külföldi valutában van, és az ország többnyire svéd bankoknak tartozik, ezzel szemben Magyarország és Románia eurótartozásai főleg osztrák bankokhoz kapcsolódnak. Ezek az országok nem azért kölcsönöztek, hogy költségvetési deficitjüket finanszírozzák, mint Görögország, hanem azért, hogy valutaárfolyamukat támogassák, és ezzel megakadályozzák, hogy a külföld felé tartozó magánszektoruk fizetésképtelenné váljon. Ezek az adósságok visszafizethetetlenül magasak, mert ezen országok külkereskedelmi hiánya növekszik, és ezzel egyidejűleg országuk depresszióba süllyed.”
Az idézet a Financial Times április 7-i számából való, a szerző egy amerikai közgazdászprofesszor, Michael Hudson, aki egyben egy lettországi ellenzéki agytröszt tanácsadója. A szerző a továbbiakban kifejti, hogy eddig a növekvő ingatlanárak miatt beáramló külföldi hitelekkel átmenetileg finanszírozni lehetett a nagyra nőtt adósságot, de az ingatlanárak csökkenésével ez a lehetőség megszűnt, ezért ezek az országok az Európai Uniótól és az IMF-től kölcsönöznek valutaárfolyamuk fenntartása érdekében. A kölcsönzési feltételek azonban fenntarthatatlanok, mert hosszú időn keresztül nem lehet megszorítócsomagokat alkalmazni, és az ezzel járó életszínvonal-csökkenést és munkanélküliség-növekedést elviselni ezekben az országokban. Előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a valuta leértékelése, amelynek azonban elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy a külkereskedelem és a termelés szerkezetét lényegesen megváltoztassa (vagyis az import jelentős részét hazai termeléssel váltsa fel). Michael Hudson azt a példát hozza fel, hogy Franklin Roosevelt 1933-ban az USA-dollárt 75 százalékkal értékelte le az arannyal szemben, s hogy elkerülje, hogy az államadósság ugyanilyen mértékben növekedjék, megszüntette az adósságok aranyárhoz való kötöttségét. Ez utóbbi probléma most is fel fog merülni, a kérdés, ki viselje a valutaleértékelésből fakadó veszteségeket: a helyi lakosság és a vállalatok, vagy a külföldi bankok? A szerző válasza, hogy a kormányoknak a helyi és nem a külföldi érdekeket kell képviselniük, annál is inkább, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a posztkommunista országok gazdasági szerkezetét már a rendszerváltástól kezdve úgy alakították, hogy az a külföldi érdekeket és ne a helyi gazdaságot szolgálja.
Lehet mondani, hogy a cikkíró semmi újat nem közöl, hiszen civil szervezetek ezeket a gondolatokat az úgynevezett fejlődő világra vonatkoztatva már a kilencvenes évek elejétől kezdve számtalanszor elmondták, és a latin-amerikai országok (valamint néhány volt szocialista ország, közöttünk hazánk) tapasztalataiból már a nyolcvanas években nyilvánvaló volt, hogy mit is jelent az, amikor egy ország adósságcsapdába kerül. A cikk újdonsága, hogy a Financial Timesban, a világ vezető gazdasági napilapjában jelent meg, amely lap a világ összes újságos standján kapható, ahol külföldi lapokat is árulnak, és amelyről a Wikipédia azt írja, hogy „a szabad piac és a globalizáció híve”. Az utóbbi időben a Financial Timesban tömegével jelennek meg cikkek, amelyek megkérdőjelezik az unió egységesülési folyamatát és az eurózóna fenntarthatóságát. Gideon Rachman, a lap vezető külpolitikai tudósítója például arról ír (március 30.), hogy az euró bevezetésekor az unió vezetése háromféle integrációt feltételezett: gazdaságit, politikait és társadalmit. A görög válság rámutatott, hogy ezek egyike sem valósult meg, az unió egyre inkább egy össze nem illő partnerek közötti kényszerházasságnak tűnik. De valóban kényszer-e ez a házasság?