Az éneklő hentes

I N F R A K U L T Ú R A

Kétezerhat után másodszor is megjelent magyarul Jamie Oliver Olasz kaják (Jamie’s Italy) című könyve (Park Könyvkiadó, 2010). Az újrakiadás azt jelzi, hogy nálunk is változatlanul nagy az érdeklődés Olaszország és az olasz konyha iránt, ami jó (tutto bene), és az is jó, hogy Olivertől is megtudjuk, mit gondol erről a lenyűgöző világról. Mindenki Jamie-je ugyanis külföldi, így aztán például a nagyszerű Locatellivel ellentétben, rajongása dacára mégiscsak kívülről lát. Nagyjából tehát úgy, mint mi, akik szintén nem tudunk szabadulni ennek a remekbe szabott kultúrának a bűvköréből, és nem is akarunk.
Oliver persze szakács, viszont egyáltalán nem pökhendi, nem érződik rajta a „szakács vagyok, nem turista” attitűd, annál inkább a szenvedély, ami esetünkben szinte elvárás. Mert akit egyszer megbabonázott az az imádat és hevület, amelyet az olaszok az ételek, a család és általában maga az élet iránt éreznek, teljesen függetlenül attól, hogy hol és milyen anyagi körülmények között élnek, az többé nem szabadul. És elkezd tésztát gyúrni, paradicsomot, bazsalikomot, rozmaringot, chilit termeszteni, saját tyúkokra vágyik, a szent őrület fénye lobog a szemében, miközben megfelelő olívaolajat zsákmányol, és rettenetes parmezánokról álmodik. És közben rájön, hogy a kulcsszó valóban a lokális. Mert lehet nagyon jó hely, sőt csillagos, ahová ötszáz kilométeren át utaztatják az alapanyagot, csak egy kicsit más. Hogy Oliver milyen helyet foglal el a világ szakácsai között, arról nyilván megoszlanak a vélemények, de abba nehéz belekötni, hogy milyen szeretettel és tisztelettel közelít a témához. Alighanem sokak érzését fogalmazza meg, amikor azt mondja: „Az az igazság, hogy amikor Olaszországban vagyok, olasznak érzem magam. A nyelvtudásom nagyon kezdetleges, mégis elboldogulok. És tudod, miért? Mert mint minden olasz, én is mindennél jobban szeretem a családomat, és mert az ennivalók adták a környezetet, ahol felcseperedtem.”
Az Olasz kaják hamarabb letehető lenne (és lehetne már menni főzni) a fotók nélkül. David Loftus és Chris Terry fényképei közül elsősorban nem az ételfotók hoznak lázba (bár az egyik láttán felmerült az articsókatermesztés elkerülhetetlensége), és nem is a szerző ügyes fényezése, hanem a zsánerek, a hangulatok. Málló vakolatú házfalon szentképek. Capitano Vittori gazdálkodó a Le Marche tartománybeli Mercatellóból, szalonnával és szalámival a kezében, mögötte borzalmas sonka függ szelíden. A maestrón rettenetes kordbársony kalap, az arcán viszont minden. Tanult kollégája, Dario Ceccini Chianti tartományból egy irdatlan késsel a kezében, mosolya mint Jack Nicholsoné a Ragyogásban. Hentesüzlete rendszerint zsúfolva van emberekkel, akik boldogan esznek-isznak, a főnök ingyen adja a bort és a falatokat, mégsem megy tönkre, és vasárnap délelőttönként énekel a vevőknek. Nyilván a mise és a meccs előtt. Egy ilyen akcióért Magyarországon bilincsbe verve vinné a hatóság az egész kompániát, de ezért tartunk itt. Holott ha már egyszer meg kell halni, hát így kéne: az egyik kézben szabadon tartott marha érlelt húsa, a másikban egy pohár vörösbor. Aztán a piacok és a kocsmák teraszai, az emberi kapcsolatok fontos színterei a helyi árukkal. Ütött-kopott Vespa egy szűk utcában, a vidám tulajdonos strandpapucsban, bukó nélkül. Nálunk ez a jelmez húszezer az első rendőrnél. És akkor még nem ivott egy korty bort sem az ebédhez. Ami lehetetlen.