Cecilia Bartoli mint kasztrált

Nem tud egy posztmodern pincezugszínház se akkora kavarodást okozni a nemek természetes rendjében (értsd: férfi és nő), mint a preklasszikus opera. Alténekes szólaltatja meg a férfiszerepet, amelyet anno kasztráltra komponáltatott, de a figura majd nőnek öltözik a darab derekán… E káoszhoz képest szimpla dupla csavar, hogy korunk ünnepelt mezzója, Cecilia Bartoli lemezt készít a kasztráltak operai repertoárjának – rejtély, miért éppen Sacrificium címmel.
Az előbb nem valami alternatív senki, hanem a műfaji alapzseni, Monteverdi egyik szólamát írtam körül a nemijelleg-fioritúrával. Miközben Poppea életére tör Drusilla ruhájában, Ottone alakítója aligha tudja, fiú-e vagy lány (pedig „természetes” féltékenység hajtja). Hogy mit hitt a lemez filmváltozatában Bartoli kisasszony, szintén érdekes volna, ám nem derül ki. A hangsúly minden szépészeti igyekezet dacára a néhai kasztráltak bravúrjain pihen: ha el tudták énekelni ezt az áriasort kétoktávnyi ugrásokkal, ilyen tempóban, tán nem is emberek voltak. Ha pedig nem így, ahogy most a füstölő húrokról hírhedt Il Giardino Armonico kamarazenekar diktálja, akkor pláne kopoltyúik nőttek, hisz a frázisokat egy levegőre bírni úgy még lehetetlenebb.
E barbár cselekedet, a pubertáskori herekimetszés, melyet szegény szülők leginkább ugyancsak toprongyos késélezőkkel végeztettek, nyugton hagyta a gége porcait, a gyermeki szoprán vagy alt meg nem tört, míg a hormonok hatalmas mellkas és gyöngyhalásztüdő (valamint az általános testi erő) növesztésében tobzódták ki magukat. Így egy hosszú percig is tartott a zenei mondat, ékítmények, trillák pedig a fürge és filigrán hangszervek okán akárhányszor díszíthették a dallamvonalat. Extravagáns jelmezekben, a mait előlegező sztárstábtól körülrajzva vonult a primo uomo, aki pedig csak nyomokban volt férfi – teljes szőrzettelenséggel és nemzőképtelenséggel, ám viszonylagosan maradandó nemi aktivitással. Magánéletükről a bulvársajtó hazudta, amit kellett a „bármit híreszteljenek, csak rólam” jegyében. (Gábor Zsazsa, lám, csak epigon.)
Ezer szerencsétlen gyermekből egy lett hangszalagvirtuózzá, némelyek múzsákká, korszakos művészekké. Ha nem inspirál Händelig, Mozartig sokakat Caffarelli, Farinelli, Porporino vagy – igen, igen! – Metastasio érzékenysége és tudása, ma például egy projekttel kevesebb lenne Cecilia Bartoli barokk alámerüléseiből.
A zsabós-útiköpenyes lovagnak maszkírozott énekesnő profin playbackel. Föl-le viharoz a Caserta-palotában, mindig a zenekari teremben köt ki, három-négy különböző, gyorsra vágott kameraszögből látjuk. Hiába keresem, Olivier Simonnet részéről más truvájt nemigen találok: tisztességes rendezői munka, a kreativitás terhétől agyon nem sújtott. Bartoli pedig csicsereg, mint minden first recording lemezén: ragyogó szopránfutamok – köztük a harmincütemes koloratúr-nagyfrázis, amely alatt légszomjunk támad –, túlmellezett, korsóba énekelt mélyregiszter (mentsvára most a fix nadrágszerep). És néhány stabil, lepányvázott magasság az egyik Porpora-áriában – suttogó szépség a sok megszokott, bartolis dúvadkodás között.
Mégis: az ártatlan, javarészt elvérzett gyermekek miatt képtelenség „szent gyönyörűséget” látni e heréltvilágba. Ahol a kényszerdopping az úr, ott az éneklés bizarr sport, amely előbbre nem való egyetlen életünknél. Evviva il coltellino! – ordította a kasztráltak kunsztjaitól megrészegült zsöllye. Valóban éljen a herélő kiskés? Sacrificium? Miközben ezeknek semmi se szent?
(Sacrificium – Decca DVD 2010.)