Helyes a bartóki út

Együtt énekelt már a legnagyobbakkal, fellépett már a világ számos nagy operaházában, több hazai kitüntetés birtokosa, március 25-én pedig megkapta a Bartók Béla– Pásztory Ditta-díjat. Tokody Ilonáról van szó, akiről első ránézésre megállapítható, hogy tudja a helyét a világban és nem akar több lenni annál, aki. De miért is akarna?

Mit változtat egy ilyen díj a zenei-szakmai hozzáállásán?
– A hozzáálláson nem változtat, de megerősít abban – nem mintha szükség lenne rá –, hogy jó úton járok. Megerősít abban a hitemben, hogy érdemes „csak tiszta forrásból” meríteni, hogy helyes a bartóki út, amelyet választottam. Bartók és Kodály útja, a népzene igazán fontos számomra, hiszen az első népdalokat édesapámtól hallottam, aki hegedült és szépen énekelt. Igazából nem szeretek díj és díj között különbséget tenni, gyermekként tudtam örülni mindegyiknek, de a Bartók–Pásztory-díjnál nagy büszkeség számomra, hogy egy olyan zsűri döntött róla, amelynek a tagjai komoly muzsikusok, a Zeneakadémia professzorai.
Példaképek és kedvencek
– Mikor határozta el, hogy énekes lesz, mik voltak az első motiváló élmények, voltak példaképek?
– Akár azt is mondhatnám, hogy már a bölcsőben is énekesnek készültem, állítólag énekelve aludtam el. De igazából még a diákversenyek megnyerésekor sem merült fel bennem, a szüleim pedig elsősorban azt szerették volna, hogy énektanár legyek. Aztán jött a felvételi a Zeneakadémiára és a nemzetközi énekversenyek. A Magyar Televízió Kodály-énekversenye után pedig egyik pillanatról a másikra lettem ismert az országban és Európában is. Tulajdonképpen az egész pályámat a versenynek köszönhetem. Mikó András nagyon sokat segített nekem a karrier elindulásában, a kirobbanást pedig egy bécsi impresszárió felkérése hozta, aki egy Manon Lescaut-negyedik felvonásbeli alakításom után megkérdezte tőlem, hogy énekeltem-e már a Bohéméletet. Erre én gondolkodás nélkül igent mondtam, ami nem volt teljesen igaz, mivel bár tudtam a szerepet (Mimi), színpadon még egyszer sem énekeltem azelőtt. Nagy élmény volt rögtön a bécsi Staatsoperben debütálni Franco Bonisollival. Természetesen voltak meghatározó példaképek is: kis táskarádión hallgattam a nagy énekeseket, eleinte főképp tenorokat, Carusót, Giglit, aztán jöttek az énekesnők is: Callas, Tebaldi, Caballé, Scotto, és később a németek: Schwarzkopf és Ludwig, hogy csak néhány nevet emeljek ki.
– Milyen szerepekkel tud a leginkább azonosulni?
– Erre azt szoktam válaszolni, hogy amit éppen énekelek. Először is szeretném megemlíteni, hogy nélkülözhetetlennek tartom a magyar népzenét, ugyanis eltünteti az éneklésről a sallangokat, s ebből a szempontból Mozart is ugyanilyen kulcsfontosságú. Egyébként több olyan szerep is van, amivel azonosulni tudok. Ilyen Puccini Bohéméletének Mimije, A végzet hatalma Leonorája, ami az első Verdi-szerepem is volt egyben. De ilyen még A trubadúr Leonorája is, valamint Desdemona is nagyon közel áll hozzám. Szegeden 2006-ban énekeltem újra Melindát a Bánk bánban huszonöt év után, de azt kell mondanom, az ember ugyanúgy nem felejti el a számára kedves szerepet, mint a biciklizést. A felfogásom azonban nem változott egy szerepről sem az évek során, legfeljebb az előadásmód lett érettebb.
– Más érzés külföldi közönség előtt énekelni, mint magyaroknak?
– Igazából Magyarországon mindig is nehezebb volt énekelni. Az elején, amikor még pályakezdő az ember, saját magától is sokat vár, utána meg azért, mert meg kell mutatni, hogy mit tanult külföldön. A megfelelni akarás itthon nagyobb mértékű, mert itthon ismernek. Amikor kimegyek a színpadra, nem azt kérem a jóistentől, hogy jól szerepeljek, hanem hogy jól érezzem magam. Ma már megengedhetem magamnak, hogy nem akarok megfelelni. Domingo fellépései is manapság egyre sugárzóbbak, kifejezőbbek. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a titka, azt válaszolta, hogy „most már elengedhetem magamat”. A felszabadultság érzése sokat számít.
Út a világhír felé
– Említette Domingót. Többször énekelt vele együtt, akár Carrerasszal. Egyenes volt az út a világ operaszínpadaira?
– Nagy lehetőség volt nekem, hogy rögtön Bécsben kezdhettem. Igazából nem gondolkoztam azon, hogy kikkel fogok együtt énekelni, persze reménykedtem, hogy talán sikerül a nagyokkal is találkozni. Egy 1979-es bécsi Bohémélet után Halévy A zsidónő című operájának főszerepére kértek fel, amelyben Carreras játszotta az apámat. Utána elvitt engem a Covent Gardenbe is. Domingóval is Bécsben találkoztam először, az André Chénier-ben játszottunk együtt, 1985-ben pedig a Deutsche Operben kellett beugranom Desdemonaként Domingo mellé. Tetszett neki az éneklésem és a játékom, így ő is elvitt magával sokfelé. A Covent Gardenben vele énekeltem a Bohéméletet, Pavarottival pedig Buenos Airesben. Mindhárom Rodolphe-om csodálatos volt.
– Van még olyan szerep, amit eddig nem énekelt, de még szeretne?
– A Figaro házassága grófnője egy ilyen szerep, amelyet a következő évadban fogok énekelni, de szívesen énekelném a Rózsalovag Tábornagynéját, bár ahhoz nem fél év – ahogyan most történt az operában –, hanem három év felkészülés szükséges. Cilea Adriana Lecouvreurjére először Patané kért fel Carreras partnereként Rómában, de sajnos nem jött össze. Később valami miatt itthon sem sikerült, de nagyon szívesen elénekelném.
A jövő „zenéje”
– Tanítani szokott, tart mesterkurzusokat?
– A madridi Reina Sofia Akadémia hívott meg körülbelül három-négy éve, hogy tartsak mesterkurzust, valamint a Zeneakadémiára is meghívott Marton Éva és Batta András rektor. Nyitott vagyok ilyen tekintetben is, ráadásul a fiatal kollégákat is nagyon szívesen terelgetem, ha jönnek hozzám tanácsért.
– Milyen tanácsokkal szolgálna a fiatal énekeseknek?
– Be kell vallanom, hogy én nem szeretném most kezdeni a pályát, és nem is irigylem őket, hogy egy ilyen kulturálatlan világban akarnak művészettel foglalkozni és ebből akarnak megélni. Kicsit pesszimista vagyok és kilátástalannak tartom ezt a szakmát, de ha valaki erre született, akkor ezt kell csinálnia. Fontos, hogy ne ragadjanak le, ha már van diplomájuk, mivel az csak útmutatás. A tanulás egy életen keresztül tart. Kitartást és erőt kívánok nekik elsősorban, és ne feledjék el a régi nagyokat, mert mindig kell őket is hallgatni, tőlük is nagyon sokat lehet tanulni.
– Mostanában hol láthatjuk, hallhatjuk önt?
– Ebben az évadban már nem játszom az Operaházban, sajnos januárban befejeztem az évadot. Persze az idén sem unatkozom, hiszen a születésnapom előestéjén, április 26-án Székesfehérvárott lépek fel, 28-án pedig Nagyváradon lesz egy koncert. A gyulai Várszínház igazgatója felkért az Erkel-ünnepségekre is, így hangversenyezem majd Csíksomlyón, Aradon és Esztergomban. Sajnálatos, hogy a Magyar Állami Operaház nem vette ki jobban a részét az Erkel-évből, hiszen úgy vélem, hogy ez a zeneszerző, ha nem Magyarországon született volna, akkor Verdinek hívták volna. Június 1-jén pedig a szintén Bartók–Pásztory-díjas Mendelssohn Kamarazenekarral lesz egy közös estünk Veszprémben.