Hitelpolitikai önállóság négy lépésben

Korábbi írásomban (Típushiba, avagy miért nem termelünk többet?, Magyar Nemzet, április 8.) felvázoltam a rendszerváltást követő inflációs hullám félreértelmezésének és helytelen kezelésének máig is fennálló következményeit. Az MNB felfogásában már akkor kialakult az a nézet, amely szerint az intézmény küldetése kimerül az árstabilitás elérésében és fenntartásában, függetlenül a bevetett eszközök hatásától a pénzügyi rendszer biztonságos és hatékony működésére. A nézet szerint a „biztonságos és hatékony működés” fogalma nem a pénzügyi rendszer a nemzetgazdaságban betöltött konstruktív szerepkörének biztosítása a jegybanktörvényben tételesen felsorolt eszközök alkalmazásával, hanem a vészhelyzet kialakulását elhárító beavatkozásra való felhatalmazás. Ennek megfelelően – a közgazdász-társadalom, a bankok és a nagytőke általános helyeslésének segítségével – az MNB sikeresen áthárította a teljes felelősséget a nemzetgazdaság állapotának alakulásáért a kormányra. Szintén ennek a nézetnek megfelelően az MNB nem érzi magát felelősnek a hitelállomány, a forrás- és a hitelszerkezet alakulásáért – például nem szólt és nem tett semmit a devizahitel-állomány robbanásszerű növekedésével szemben –, azt nem is követi, nincs árfolyamcélja és nem tartja szükségesnek az árfolyam-politika megfogalmazását, annak ellenére, hogy azt a jegybanktörvény alapfeladatként előírja. Olyanynyira nem, hogy – mint ahogy Surányi György kimutatta – vészesen alábecsülte a devizatartalékok szükséges mennyiségét.
Az MNB mindkét kérdésben eltér az Európai Jegybank elméletétől és gyakorlatától. Az utóbbi monetáris politikája kifejezetten két nagy pillérre, a kamat-, illetve a hitelpolitikára épül, az árfolyam kérdése pedig rendszeresen része az euróövezet versenyképességére vonatkozó elemzésnek. Az MNB nem tartja feladatának annak az általános pénzügyi szerkezetnek – tehát a kamatpolitika, a hitelpolitika és az árfolyam-politika összehangolt együttesének – a folyamatos kialakítását, amelyre a nemzetgazdaság egészséges működésének szüksége lenne. Szerinte küldetése kimerül az infláció elűzésére tett kísérletekben, és legyen az infláció bármilyen eredetű vagy természetű, a gyógyír a magas kamatban megtestesült szigor.

A hitelpolitika feletti ellenőrzés visszaszerzéséhez szükséges első lépés a nemzetgazdaság kimentése a devizahitelek alól. Elterjedt egy nézet, miszerint a forint- és a devizahitelek közötti átjárás akadálymentes (lásd Surányi György januárban megjelent írását), ezért az MNB nem tehet semmit az utóbbi korlátozásának érdekében. Ez persze nem igaz, de még ha igaz is lenne, a megoldás egyszerű: el kell rendelni, hogy jelzálogot magyar ingatlanra csak forinthitel esetében lehessen bejegyezni.
A második lépés a Bajnai-kormány által meghozott banki illemkódex helyettesítése egy olyan törvénnyel, amely kizárja az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét, azaz véget vet a jegybanktörvényben felsorolt monetáris eszközök semlegesítésének. Az illemkódex ugyanis azzal, hogy az eszközök bevetésének költségkövetkezményeit – mint például a kötelező tartalékok módosítását – átterheli az adósra, jelentősen tompítja a jegybanktörvény negyedik paragrafusában felsorolt monetáris eszközök szinte mindegyikének hatását a bankok hitelpolitikájára.
A harmadik lépés a nemzetgazdaság átnyergeltetése a devizahitelekből forinthitelekbe, mégpedig úgy, hogy az ezzel járó költségeket/veszteségeket a bankok viseljék. Itt persze biztosra vehető a bankok ellenállása. De az egyoldalú szerződésmódosítás beszüntetésével az MNB kikényszerítheti a váltást, mert olyan drágává és veszteségessé teheti a devizahitelezést a bankok számára, amennyire akarja.
A negyedik lépés – miután megszabadultunk a devizahitelektől – az eszközök finanszírozási költségeinek és a forint árfolyamának rendbehozatala. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a forint reálkamatszintjét köszönő viszonyba kell hozni a versenytársak – Csehország vagy Lengyelország – reálkamatszintjével ellentétben a jelenlegi kétszeresnél is nagyobb hátránnyal. Itt nemcsak az alapkamat csökkentéséről (a jelenlegi körülmények között a jegybanki alapkamatnak már három százalék közelében kellene lennie), hanem a bankok forrásköltségeinek csökkentéséről van szó, amit az MNB törvénybe foglalt eszközeinek, tehát a jegybanki hitelnyújtás, a nyíltpiaci, viszszavásárlási és leszámítolási műveletek hatékonyabb alkalmazásával lehet megvalósítani. Ezzel párhuzamban a kamat és a díjak árképzésének rendszeres ellenőrzését intézményesíteni kell. Ha egy adott szolgáltatás magyarországi díja meghaladja az azonos szolgáltatásért felszámolt díjat az anyabank országában, felmerül az erőfölénnyel való visszaélés vélelme. Ha a bank a különbözetet nem tudja alátámasztani, a bankot a versenytörvényben előírtak szerint kellene büntetni.

Mindez a forint árfolyamának gyengülését, a gyengülés pedig egyrészt a devizában felvett államadósság forintban mért összegét növelné, másrészt az infláció egyszeri felerősödését okozná. De a forint jelenlegi súlyos túlértékelését mi sem bizonyítja ékesebben, mint az MNB saját számítása. 2003 óta, amikor az MNB a forint árfolyamsáv-közepét, tehát a forint egyensúlyi szintjét 283 forint/euróban állapította meg, a kumulatív magyar infláció 31 százalékkal haladta meg az euróövezet átlagos inflációját. A forint jelenlegi egyensúlyi szintje tehát, ceteris paribus, 283 forintnál 31 százalékkal gyengébb. Az ennél jóval erősebb jelenlegi 265 forintos szint értelemszerűen a nemzetgazdaság versenyképességének súlyos csorbulását okozza.
Az infláció a gyengébb forint miatt megnövő importárakon keresztül jelentkezne. De az importárak emelkedése a honi termelés talpra állásának, a versenyképesség visszaállításának előfeltétele. A magasabb importárak okozta inflációt pedig mérsékelni lehet az áfa és a jövedéki adó csökkentésével anélkül, hogy az bevételkiesést okozna a költségvetésnek. A nemzetgazdaság megerősödése előbb-utóbb a forint visszaerősödését és a külső eladósodás arányának csökkenését valószínűsítené. Ezért a devizában felvett államadósság forintban mért összegének ideiglenes emelkedésével nem kell foglalkozni.

Kétségtelen, hogy a fentiekben leírt folyamat csak óvatos, türelmes, de következetes lépésekkel valósítható meg. További alapfeltétel a költségvetési szigor megingathatatlan betartása. A monetáris politika rendbehozatalát nem előzheti meg a már megszellőztetett adócsökkentések bevezetése, mert a monetáris politika kiigazításához most elengedhetetlen feltétel a költségvetés bevételeinek biztonsága. Ugyanakkor az idő szorít. Ha a monetáris szigor nem lazul a fentiekben foglaltak szerint, és a gazdaság, ezen belül a foglalkoztatottság nem lép a növekedés pályájára még idén, a költségvetés ismét sérülékennyé válik. Szintén kérdés, hogy a világgazdaság jelenlegi stabilizációja mennyire bizonyul tartósnak, mennyire maradnak befogadók a nemzetközi hitelpiacok. De nincs hová hátrálnunk. A nemzetgazdaság további zsugorodása beláthatatlan következményekkel járna.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár