Ki az idegen?

I N F R A K U L T Ú R A

És tényleg mindig szép az idegen? És ha a kertemben van, vajon új kultúrát hoz nekem, inspirációkat, amelyek által gazdagodom és színesebbé válik az életem, vagy durrantsam bele a 220-at az uborkába, mert meguntam, hogy hiába dolgozom látástól vakulásig, és akkor a magyar néplélek abszurd humor iránti fogékonyságának köszönhetően még elnökjelölt is lehetek? Az Idegenek a kertemben egy közel egy éve épülő migrációval foglalkozó gyűjtemény, az anyag látható lesz az integrációs dokumentumfilmek fesztiválján, március 25 és 28 között a DocuArtban, és egyébként is nézhető és kutatható ugyanott. A filmek az Európában élő bevándorlók életmódját mutatják be – a módszert nevezhetjük kulturális-vizuális antropológiának –, és izgalmasak, mint a valóság maga. A valóság (vagy a média-valóság) többnyire hírként csap le ránk, és az információ beépül a többi közé, aztán ott elvan valahogy.
Az iszlám már a spájzban van, burka és mecset, románok ölnek Olaszországban, a cigányokkal mindenhol gond van, milliók vágnak neki az ismeretlennek a kilátástalanságból, emberkereskedelem, prostitúció, kábítószer, nagyjából ennyi jön le, ha egyáltalán. Ám ha mindezek mögé személyes sorsokat, egyéni tragédiákat látunk, és rendelkezünk némi empátiával is, az elaggott, elfáradt Európa előtt álló egyik legnagyobb kihívás még sokkal bonyolultabbnak tűnik. Egy tisztességes film néha ezerszer többet ér, mint megannyi konferencia, ahol valahogy el kell költeni a pályázati pénzeket. És ki az idegen például Magyarországon? A székiek mondjuk? Nézem Gyuris Gábor De majd jövőre bevetjük című dokumentumfilmjét Székről, illetve ennek a csodálatos mezőségi falunak egyik legégetőbb gondjáról. A székiek magyarok, de voltak már a Kovácsék huszonhárommillió románjának részei. A viseletükkel, a zenéjükkel, a táncházzal, a nyelvükkel, a humorukkal együtt. Útlevéllel jártak magyarba dolgozni, a Moszkva téri embervásár szomorú forgatagában nyelték a tahók románozását. A férfiak kemény, szívós emberek, messze földön elismert építők, az asszonyok a „legjobb cselédek” (idézet a filmből), a legnehezebb munkákat viszik. Illegális munkavállalók? És ha mindezen nagyvonalúan túlléptünk, nézzük, mi van otthon, mialatt apa és anya Magyarországon dolgoznak, sokszor hónapokig egyhuzamban. A család lassan, de biztosan szétesik, a gyerekeket a nagyszülők nevelik, váltakozó sikerrel. Mert hiába a „kicsi” Mártonoknak és a „kicsi” Sáriknak a sok szép mobiltelefon (már az egyik gyártó cég is odatelepült a környékre, tábla jelzi őket, mint egy falut) és robogó, ha közben felnőnek, de addig is egyre több baj van velük. A nehéz munkával megkeresett pénzt pedig felszippantják a szürreális építkezési szokások. A széki határban meg soha nem volt annyi föld parlagon, mint most. De majd jövőre bevetjük, mondja Gyuris történetének egyik hőse (adatközlője), de maga sem hiszi igazán. A forgatás befejezése óta eltelt néhány év, ezalatt egy nagyon kicsit talán javult a helyzet, többen megtalálják a számításukat otthon vagy Kolozsváron. Tovább színezi a helyzetet, hogy napjainkban egyre többen járnak át dolgozni Magyarországról Erdélybe. De az már egy másik film.