Oroszlánok és birkák

Az első világháború színtereinek mai ismerete attól függ, hogy a korabeli újságokban hányszor fordultak elő, illetve hogy a helyi sajtóban olvasható halotti névsorhoz hányszor kapcsolódott az adott hely neve. És attól, hogy a hazajutottak mit meséltek róla. Ez alapján a Piavéhoz az Isonzót kapcsoljuk. Előfordulása az újságokban jóval kevesebb, hiszen az Isonzónál tizenegy csata dúlt, míg a Piavénál „csak” kettő. Az egyik hihetetlen véráldozattal járt, a másikhoz összeomlás társult. Ezért kapcsolódik hozzá a „véres” jelző és egy állandósult szókapcsolat: „végjáték a Piavénál!” Aki útikönyv híján csak a térképre támaszkodik, természetes módon Ponte di Piave városára bukkan. A Piave hídjánál megáll, s ha nyár van, a számtalan ágon csörgedező folyó láttán hihetetlennek tűnik előtte, hogy az a folyó volt a támadás kudarcának és sok ezer magyar katona halának az egyik oka. S az is hihetetlen és elszomorító, hogy nem talál semmilyen hazafűző szálat. Majd a kis városkában – gondolja. Itt is csalódnia kell. A háborúra ma csak az olasz katonák emlékműve és a reneszánsz városháza falán található tábla utal. Az osztrák–magyar hadsereg szlovák nemzetiségű katonáinak emlékére helyezte el a szlovák hadügyminisztérium. Amikor a táblát nézzük, nem tudunk a napi politikai harcoktól szabadulni. De inkább arra kellene gondolnunk, hogy miért nem emlékeztetünk mi is.
Az egykori támadás irányában nyugat, Treviso város felé haladva a következő falu Fagare, ahol egy hosszú, méltóságteljes neoklasszicista épület megálljt parancsol. A nagy parkolóval szemben szépen gondozott kertbe lépünk. Közepén zászlótartó árbocon az olasz lobogót lengeti a szél. Biztos, hogy a nagy háború emlékhelye – gondoljuk. Erről győznek meg az ágyúk és üveglap alá helyezett régi házak vakolatain a golyónyomok meg a nagy betűkkel írt buzdító felirat. Jobb egy napot oroszlánként élni, mint egy életet birkaként. Sokáig úgy vélték, hogy egy ismeretlen katona bensőből fakadó üzenetéről van szó, mígnem 1931-ben jelentkezett az, aki írta. Nem azért, mert elismerést akart volna érte. Sőt! Elmondta, hogy feljebbvalója utasítására június 15-én hajnalban írta fel a hídhoz közel álló ház falára, akkor, amikor eldördültek az osztrák–magyar ágyúk. Nem alulról jött az ötlet, hanem a tiszt ezzel akarta katonáit lelkesíteni. De ez nem von le semmit katonánk érdeméből. Pergőtűz közepette, amikor az ember a legkisebb gödörbe is bebújna, amikor körötte robbannak a gránátok, süvítenek felette a lövedékek, ő csak áll, és rajzolja a betűket. A ház összeomlott, de a feliratot hordozó fal megmaradt. A falu lakói megőrizték, később pedig a zona sacra részéve tették. A faldarab Olaszország-szerte ismertté vált.
Az emlékművet 1935-ben a trevisói Pietro Del Fabbro tervezte, aki jó érzékkel észrevette, hogy itt nem felfelé emelkedő építményre van szükség, hanem olyanra, amely szinte belesimul a tájba. Itt is sok ezer csontot őrző urnát kellett a falakban elhelyezni, de az épület mégsem monumentalitásával, hanem harmonikus megjelenésével tűnik ki. A fehér mészkőből épült osszárium szimmetrikus elrendezésű. A hetven méter hosszú csarnok két vége hangsúlyos lezárású. Itt kaptak helyet ismeretterjesztést szolgáló helyiségek. A jobb oldaliban rajzos és szöveges tájékoztatást kapunk a piavei átkelésről. Ezt a csarnok másik végén található fegyvergyűjtemény egészíti ki. Az oszlopcsarnokból kilenc kis hajó nyílik, ezek közül nyolc rejti a fülkébe zárt csontokat. Középen van a kápolna. Az oltár felett a Katona apoteózisa című színes mozaikkép a kápolna dísze. A képet őrző, bronzból készült két trombitáló angyal reliefje az oldalfalon kapott helyett. Egy nagy márványtábla arról tudósít, hogy a több mint tízezer olasz katona mellett az emlékmű egy amerikai és egy magyar katonát is befogadott. Az amerikai emlékére bronzkönyvet helyeztek a falra. A könyv lapján Hemingway-idézet. A helyi hagyományápoló szervezet vezetője szerint a magyar katona neve Urban Ernesto (Ernő), és csontjai az utolsó csarnok legutolsó fülkéjében porladnak. Itt helyezte el a győri Isonzó Baráti Kör a legjellegzetesebb magyar virágot, a cserepes muskátlit. A gondnok ígéretet tett arra, hogy öntözni fogja. Higgyünk neki, hiszen amikor egy másik csoport egy kis mediterrán fát kívánt az itt nyugvó magyar katona emlékére ültetni, azonnal megteremtette a lehetőségét. Reméljük, hogy a fa megerősödik, a virág pedig nem szárad el.