A barátság próbakövei

Néhány nappal a háború kirobbanása előtt a magyar kormánynak volt bátorsága közölni a németekkel, hogy Magyarország erkölcsi okokból nem vehet részt semmiféle Lengyelország ellen irányuló katonai akcióban

A Ludovika Akadémián, 1939 őszén díszebédet adtak a fegyverbarátság nevében a magyar tisztképzőt meglátogató német katonai delegáció tiszteletére. A hallgatók egy része lelkesen ünnepelte a német tiszteket, a másik rész nem rajongott értük, de a szövetségesnek kijáró tiszteletből semmi nyomát nem adta ellenszenvének. Fegyelmezetten kanalazták a levest, amikor kinyílt az ebédlő ajtaja, s néhány fáradt, megviselt lengyel tiszt lépett be rajta. A jelenlévő magyar parancsnok azonnal „Vigyázz!”-t vezényelt, és felszólította a tisztfőiskolásokat, hogy üdvözöljék a hazánk földjére menekült lengyel vendégeket. Az ifjú tisztaspiránsok olyan harsogó huj, huj, hajrát vágtak ki, hogy beleremegtek az épület vaskos falai.
A német tisztek felháborodva pattantak fel helyükről, hogy miféle inszinuáció ez, az ő tiszteletükre rendezett díszebéden az ellenségeiket ünneplik! Ez tűrhetetlen és megbocsáthatatlan botrány. Magyarázhatták nekik, hogy nincs az a katonai szövetség, fegyverbarátság, ami csak megközelítőleg is felérne az évezredes lengyel–magyar barátsággal, sőt sorsközösséggel és testvériséggel, a németeket ez a szláv–hun érzelgősség nem hatotta meg, s nagy méltatlankodások közepette kivonultak az ebédlőből. A lengyelek pedig sűrű vállvonogatások és ölelgetések kíséretében, percenként tósztokkal megszakítva, de hatalmas étvággyal elfogyasztották a németeknek szánt díszebédet.
Hetven évvel ezelőtt még működött a társadalom morális immunrendszere. Vezetők és vezetettek egymással összhangban tudtak pontos különbséget tenni a hagyományos érték és rövid távú érdek között, s ha választaniuk kellett, nem haboztak helyesen és tisztességesen dönteni. Negyven évvel később ez a fajta tartás kiveszett sokakból. A hatalma és népszerűsége csúcsán álló Kádár János úgy reagált a lengyel munkások ellenállásának és önszerveződésének hírére, hogy nekünk (mármint az MSZMP vezérkarának) fontos a két nép hagyományos barátsága, de annál sokkal fontosabb a két kommunista párt elvtársi barátsága. Egészséges öntudattal bíró országban egy ilyen ostobaság lepergett volna az emberekről, nálunk sajnos értő fülekre és egyetértő bólogatásokra talált. Egyébként Kádárék a nemzettudat feléledésétől, megerősödésétől féltek leginkább, s abszurd módon ezért képviseltek viszonylag józanabb álláspontot a lengyel ügyben, mint a többi testvérpárt vezérkara.
Kádárék azon voltak, hogy a lengyelek lehetőleg házon belül oldják meg belpolitikai problémáikat. A baráti kommunista pártok viszont a szocializmus újabb megroppanásától tartottak, ezért a mielőbbi internacionalista segítségnyújtást, magyarán a katonai beavatkozást sürgették. 1981. december 13-án mindegyikük vágya kielégült. Bevezették a hadiállapotot – nálunk, proletár eufemizmussal: szükségállapotnak nevezték –, de külföldi katonák behívása nélkül, saját erőkkel támadtak saját népükre. A magyar vezetés mindvégig tartotta magát a kádári elvhez, a két párt barátsága előrevalóbb a két nép barátságánál. Ez a Lengyelországnak nyújtott támogatáson is meglátszott. A gazdasági segélyeken túl főleg ideológiával látták el a szegény lengyeleket. 1981. október 23-án rendkívüli műsorváltozás volt a lengyel televízióban. Bemutatták az Így történt című hírhedt propagandafilmet az 1956-os forradalomról, majd a magyar tévéből átvett stúdióbeszélgetést közvetítették, amelyben többek között Berecz János és Hollós Ervin világosította fel a nézőket az ’56-os események lényegéről. A lengyel lakosság meggyőződését aligha rendítette meg a negyedszázaddal korábbi magyarországi események bolsevik értelmezése, de a pártvezetés rendkívüli jelentőséget tulajdonított az „ellenforradalom” leverésével szerzett MSZMP-s tapasztalatoknak. Rendszeresen konzultáltak a magyar tanítómesterekkel ebben a témában is.
Azért a két nép is tartotta a kapcsolatot. A magyar ellenzék akkoriban, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején szervezettebbé vált, a szűk baráti társaságok bezártságából, ha erősen korlátozott módon is, de a nyilvánosság elé lépett. Természetesen a lengyel példa is inspirálta őket. Igaz viszont, a lengyel ellenzék üzenete azokat nem érhette el, akiknek arra a legnagyobb szükségük lett volna. A Szolidaritás Szakszervezet 1981 őszén a kelet-európai munkásokhoz címzett felhívást tett közzé, hogy harcoljanak a szabad szakszervezeti mozgalom létrehozásáért. Ez a szózat nálunk eljutott az egyetértő ellenzéki értelmiséghez, a tajtékozva tiltakozó pártvezetéshez, a közömbös munkásokhoz nem. Azt a jelentős réteget, amelyiket ’56 után megfélemlítettek, majd konszolidáció címszóval a közvagyon megdézsmálhatóságával sikerült „szabaddá tenni”, a gulyáskommunista jólét, a legvidámabb barakk átlátszó illúziójával folyamatosan lumpenizáltak. Nem lehetett ráébreszteni arra az egyszerű igazságra, hogy a sztrájkoló, jogaiért küzdő lengyel melós az ő érdekében is kockáztatja a kenyerét, a munkahelyét, a szabadságát, sőt még az életét is. Az internacionalizmus a munkások közötti szolidaritásra nem terjedt ki. Ez az elbutított, cinkossá tett réteg volt a legjobb befogadó alanya és közvetítője annak az aljas és visszataszító propagandának, hogy a lengyelek csak azért sztrájkolnak, mert lusták, nem akarnak dolgozni: az egész ingyenélő népséget mi, magyarok tartjuk el, ezért vannak nálunk áremelések és csökken az életszínvonal.
Nem tudni, mennyien lehettek azok, akiket sikerült megtéveszteni, mindenesetre elegen ahhoz, hogy az övék legyen a korabeli közvélemény hangja, s hosszabb időre megmérgezzék a két nép baráti kapcsolatát.
A napokban mutatták be az Emlékezés – Lengyel menekültek Magyarországon 1939– 1946 című albumot. A Krystyna Lubczyk és Grzegorz Lubczyk által írt, Ducki Krzysztof tervezte kétnyelvű (magyar fordítók: Józsa Péter és Szenyán Erzsébet) kötet méltó monumentuma annak a dicsőséges történelmi eseménynek, amelynek egyik kis epizódja volt az írásunk elején elmesélt történet. Nem lehet eleget hangsúlyozni az akkori magyar vezetés gerincességét, bátor és tisztességes kiállását. Amikor a lengyelek mellett kellett állást foglalni, kétségek és kifogások keresgélése nélkül megtették. Néhány nappal a háború kirobbanása előtt a magyar kormánynak volt bátorsága közölni a németekkel, hogy Magyarország erkölcsi okokból nem vehet részt semmiféle Lengyelország ellen irányuló katonai akcióban.
Magyarország szeptember 17-e, a szovjet invázió megindulása után megnyitotta a Lengyelországgal összekötő határát. Azt a 180 kilométeres határszakaszt, amelyiket a németeknek köszönhetően alig fél évvel korábban kapott vissza. Az első hullámban 45 ezer katona és 15 ezer civil, később összesen 120 ezer fő menekült hazánkba. Itt 35 tábort létesítettek számukra, s amíg a háborús viszonyok lehetővé tették, gondoskodtak az ellátásukról. Ezen eseményeknek eddigi legteljesebb dokumentálása és feldolgozása az Emlékezés című kötet. A hihetetlenül gazdag fényképanyagot id. Antall József hagyatékából leánya, néhai miniszterelnökünk nővére, Antall Edit bocsátotta a kiadó rendelkezésére. A kötet megjelenése fölött védnökséget vállalt a tragikus körülmények között elhunyt Lech Kaczynski és Sólyom László. A könyvbemutató résztvevői közös, néma főhajtással tisztelegtek a lengyel elnök emléke előtt. Felemelő és szívszorongató mű ez, a büszkén vállalható hagyományok szellemében, az évezredes baráti kapcsolatok szorosabbra fűzésére született. Hála és köszönet érte lengyel barátainknak. Mert, hogy ne legyen minden olyan idillikusan szép és megható: a kötet megjelenését anyagi áldozatokkal is támogató intézmények és személyiségek között egyetlen magyar sem található.