A győzelem anatómiája

Arcunk előtt rácsok. Vagy mi vagyunk mögöttük, vagy ők; egyszerre XVII. századi, egyszerre mai figurák. Az is lehet, hogy magunkat látjuk: Csanádi Judit remek díszletében körbeüljük a játéktérketrecet, s a szereplők úgy bámulnak onnan kifelé, mintha tükörbe néznének.

A felvonultatott szereplők (vagy angolok, vagy nem) cseppet sem szimpatikusak: felvillanó érzelmeik mögött morális káosz, számítás és vérre menő játszmák húzódnak meg. Howard Barker, a kortárs európai színház méltán felkapott drámaírója bevallottan irtózik az egyöntetű színházi élménytől: a Victory nézője biztos lehet benne, hogy benyomásai mindenki másétól különbözni fognak, bár a felháborodás vagy a katarzis garantált. A történet alapja II. (Stuart) Károly ellentmondásos figurája. Az apját meggyilkoló, majd a gazdaságilag és politikailag is légüres térbe kerülő Cromwell-kormányzat bukása után a parlament visszahívja a királyi dinasztiát.
Az új uralkodót látjuk: belép, köszönti az udvart; noha cseppet sem olyan modorban, amint azt egy frissen felkent uralkodótól elvárnánk. Elsőként elrendeli, hogy az apját megdöntő vezéreket (köztük a puritán John Bradshaw jogtudóst) exhumálják, testüket feldarabolják, s darabjaikat országszerte dárdára húzzák. Lady Bradshaw hosszú és keserves kálváriája ekkor kezdődik: némiképp meghibbanva, ám a hibbantak éleslátásával indul útnak összeszedegetni és hazahozni férje darabjait. Útja során a politika mocsara tárul elénk.
Seress Zoltán egyszerre bújt Károly, John Milton és egy republikánus kisember bőrébe. Fegyelmezett, mégis kellőképpen lazára vett játéka leginkább a király alakjában működőképes, ellentétben Mucsi Zoltánnal, aki mind a hatalmi játszmák szereplőibe, mind a Lady Bradshaw-ért titkon lángoló, együgyű Scrope alakjába életet lehel. Kálid Artúr higgadt és körültekintő, Dévai Balázs éber és szemtelen, Kardos Róbert vérbő és indulatos portrékkal rajzolják meg a politikai miliőt. Telekes Péter ifjú sebésze a szülői kapocs és érzelmi vértezet teljes hiányára már túl későn ébred rá. Spolarics Andrea egyelőre nem tudja bekebelezni a Lady szerepét: hol a szöveg túlértelmezése, túlartikulálása veszi el az energiát, hol technikai játéka emeli ki a kollégák eszköztelen jelenlétét, s árnyékolja le ezzel önmagát.
Tim Carroll jóféle pimaszsággal emlékeztet percről percre, hogy színházat látunk; jelenetváltások, helyszínek, szereplők, minden „prezentálva” van, s részben ettől olyan megkapó ez a piszkos történet. Ehhez elengedhetetlen társa volt Upor László pompás fordítása, amely az eredetihez méltó bravúrral egyensúlyozik az ocsmányság és költészet vékony határán. Az előadás legalább három felől olvasható: nézhető az angol restauráció és a rendszerváltás oldaláról, de parabolája a jelenig, április második hetéig elér: az elmenőkre mért kemény kritika és egyúttal az érkezőkre vetett sanda pillantás.
(Victory – Bárka Színház. Rendező: Tim Carroll.)