A parlament síksága

Számos olyan ország van földünkön, amelyikben az emberek együtt élnek a vulkánokkal. Hozzánk legközelebb a híradásokban az Etna gyakori kitöréseivel szereplő Olaszország fekszik, a kontinentális Európa egyedüli aktív vulkánjainak otthona. Sokkalta veszélyesebb vulkánokat találunk azonban Japánban, Indonéziában vagy a közép-amerikai földhídon, amelyek szintén sűrűn lakott területek. A tűzhányók szomszédságában, akár tövében élő lakosságnak gyakori élménye, a híradásoknak mindennapos témája a vulkánkitörés. Ma már nemcsak Japánban, de a kevésbé tehetős fejlődő országokban is megvannak a forgatókönyvek a védekezésre, illetve a kitörések hatásainak mérséklésére. A Fülöp-szigeteken például a Pinatubo vulkán 1991-es hatalmas, robbanásos kitörését követően – amely a vulkanológusok használta skálán (VEI, vulkáni explóziós index) 6-os erősségű volt – nemzetközi együttműködés mozdította elő a védekezést és a kitörések rendszeres előrejelzését.
A „vulkánországok” között Izland az első az egy főre jutó tűzhányók számában. Területe ugyanis rendkívül gyéren lakott: 320 ezer főnyi népességére nem kevesebb, mint száznegyven aktív vagy szunnyadó vulkán jut, amelyek közül mintegy harminc a történelmi időkben működött. Habár e vulkánok egy része önálló vulkáni hegy, zöme tulajdonképpen az Atlanti-óceán közepén húzódó hátság felszíni nyomvonalához kapcsolódik. E vonal vagy inkább sáv mentén két kőzetlemez, az Eurázsiai- és az Észak-amerikai-lemez válik el és távolodik egymástól. Izland egyik fele ilyenformán „Európához”, másik fele „Amerikához” tartozik. A két lemez határán, Dél-Izlandon van az a széles árok is, amely évszázadokig helyt adott az ősi izlandi országgyűlésnek; neve Thingvellir, izlandiul „a parlament síksága”.
Épp a két lemez távolodása a legfőbb oka annak, hogy közöttük a föld mélyebb részének, a földköpenynek az anyaga megolvadva a felszínre kerülhet, és vulkánokon vagy éppen hasadékokon, repedéseken kiömölve hozzáforr a sziget kérgéhez (ilyenformán Izland földje állandóan gyarapszik). A vulkanizmus másodlagos oka, amely voltaképpen a szigetet kiemeli az Atlanti-hátságból, hogy éppen itt egy úgynevezett forró folt, nagy mélységekből jövő hőtöbblet is közrejátszik a köpeny és a földkéreg kőzeteinek megolvasztásában.
Izland tűzhányóinak működése a fentiek miatt jól körülhatárolható és előre jelezhető. A távolodó lemezszegélyek mentén ugyanis a földköpeny felnyomuló anyagából bazaltos magma képződik, amely – mivel viszonylag kicsi a gáztartalma – gyakran, csaknem folyamatosan, ugyanakkor kevéssé robbanásosan tör ki. Így a vulkáni működést Izlandon (elsősorban a szigetet északról délre átvágó, fordított Y alakú hasadékrendszer mentén) uralkodóan lávaömlésként vagy lávaszökőkútként megjelenő aktivitás jellemzi, amely önmagában nem okoz jelentősebb károkat. Annál is kevésbé, mert a gyéren lakott Izland állat- és növényvilága is szegényes, hiszen zord fekvésénél fogva – a sziget csaknem a sarkkörnél található – az ország földjének csak ötödét fedi növénytakaró.
A bazaltlávaömlések azonban nagy ritkán hozhatnak veszélyt Izlandra – ha nem a rendszeres, kis léptékű aktivitás zajlik, hanem szokatlanul nagy tömegű láva kerül a felszínre. Így volt ez alig valamivel a sziget benépesülése után, 934-ben, illetve így volt 1783–84-ben is. Előbbi esetben az Eldgjá, utóbbiban a Laki hasadékvulkáni rendszer öntött nagy mennyiségű (20, illetve 15 köbkilométer) lávát. Habár a sziget benépesülése után a lakosság igyekezett alkalmazkodni a mostoha életkörülményekhez, különösen a vulkánkitörésekhez, s így a XVIII. századra már ötvenezren éltek Izlandon, a Laki lávaömlései katasztrofális hatással jártak, mert a lávaárakból felszabadult mérgező, fluortartalmú gázok – elsősorban a növényzetbe bekerülve – súlyos kárt tettek a marha- és lóállományban (felük elpusztult), és a légkörbe került, lehűlést és savas esőket előidéző kén-dioxid az éghajlat változásához is hozzájárult. Ennek hatására a lakosságot éhínség és járványok tizedelték: Izlandon mintegy tízezer, a Brit-szigeteken húsz–harminc ezer s még a kontinentális Európában és Észak-Amerikában is sok tízezer ember veszítette életét a szokatlanul hideg telek következtében. Brit tudósok szerint ugyanez a működés a mai népsűrűséget figyelembe véve egyedül Nagy-Britanniában százezer ember életét veszélyeztetné!
A szokványos bazaltömlések mellett az izlandi vulkanizmusra igen jellemző, hogy a sziget tűzhányóinak némelyike a bazalttól eltérő, szilíciumgazdagabb (andezites, dácitos, riolitos), nagyobb gáztartalmú magmát is a felszínre hozhat, ami már komoly robbanásos kitörésekhez vezethet. Ilyen jellegű vulkán többek között az Askja és a Hekla. A robbanásos kitörések az Askján több hatalmas, utóbb tóval kitöltődött mélyedést, kalderát hoztak létre, legutoljára 1875-ben. A Hekla – a maga még rendszeresebb robbanásaival – már a kora középkorban kiérdemelte a „pokol kapuja” megtisztelő címet, amelyet cisztercita szerzetesek terjesztettek el. E vulkán kitörései jellegzetes, világos hamurétegeket raktak le Izland-szerte, amelyek mint szintjelzők jól használhatók más izlandi vulkánok kormeghatározásában. Egy harmadik robbanásos vulkánt, a sziget fő vulkáni vonalától távolabb fekvő, utoljára Kr. u. 200 körül működött Snaefellst Verne Gyula tette ismertté, aki e tűzhányó kráteréből indította útjára hőseit az Utazás a Föld középpontja felé című regényében.
A hatalmas lávaömléseknél és a robbanásos vulkánkitöréseknél gyakoribb, jószerivel mindennapi veszély Izlandon a latyakossár-folyás, izlandiul jökulhlaup. Ennek – noha nemcsak vulkánkitörések nyomán kerülhet rá sor, hanem bármikor, ha olvadékvizek törnek elő az Izland jelentős részét beborító jégsapkák, gleccserek alól – jellegzetes típusa, ha jég alatti kitörés olvasztja meg a jeget vagy szabadítja ki a vizeket, és zúdít alá hamuval, törmelékkel vegyes áradatot. Izlandon a legnagyobb jégmező a Vatnajökull, amely a kalderával behorpasztott Grímsvötn vulkánon húzódik. A vulkán kalderájában itt is tó foglal helyet, rajta a jégpajzs mintegy 200 méter vastag, nem csoda hát, ha a Grímsvötn amúgy is igen rendszeres vulkáni működésének (utoljára 2004-ben) jellegzetes velejárója a jökulhlaup. A latyakos árak utakat rongálhatnak meg, hidakat sodorhatnak el. E fő veszélyforrás miatt a mostani vulkánkitörés során április 17-ig mintegy nyolcszáz embert telepítettek ki.
Figyelmünket a 2010-es év vulkánszenzációjára fordítva a híradásokban ma már senki sem „egy izlandi vulkánról”, hanem Eyjafjallajökullról beszél. Semmi más nem népszerűsíthette volna jobban az izlandi vulkánokat, egyúttal a különleges, ősi izlandi nyelvet, mint e vulkán kitörése, „katasztrófája”. Ám valóban természeti katasztrófahelyzet alakult ki? S mi mondható el fentiek alapján a közeljövőről?
Az Eyjafjallajökull az 1666 méter magas Eyjafjalla vagy Eyjafjöll (jelentése: szigethegy) vulkán jégmezőjét jelenti, azaz e vulkán eleddig háttérbe szorult a komolyabbak mögött, hiszen külön nevet nem adtak neki az izlandiak. Nem úgy, mint jóval terebélyesebb, habár valamivel alacsonyabb ikertestvérének, a Myrdalsjökull jégpajzzsal fedett Katlának, amely ismertségét heves, robbanásos kitöréseinek, gyakori és pusztító jökulhlaupjainak köszönheti. E vulkán utolsó, a jégsapkát áttörő robbanásos kitörése 1918-ban volt, és aggodalomra adhat okot, hogy az Eyjafjalla történelmi kitörései (az utolsó 1821-ben, bő egy éven át) három alkalommal is közvetlenül megelőzték a Katla jóval hevesebb robbanásait.
Az Eyjafjalla 2010-es kitörését hetekkel korábban földlökések jelezték, majd március 20-án a Katla felé áthúzódó Fimmvöruháls hegynyeregben újonnan nyílt kráterekből, hasadékokból bazaltkitörések vették kezdetüket lávafolyások és száz méter magasra felszökő lávaszökőkutak formájában. Mivel a két szomszédos jégmező nem érintkezik, jökulhlaup nem volt. Április elejére a kitörés elcsendesedett, április 13–14-én éjjel viszont újult erővel, a kutatók számára is váratlanul az Eyjafjalla központi kalderájába helyeződött át, ahonnan pár óra leforgása alatt hatalmas, robbanásos hamufelhő emelkedett mintegy nyolc kilométer magasba. Hamarosan megjelentek a déli autóutat elborító jökulhlaupok is.
A kitörési fókusz áthelyeződése, noha a magma időközben szilíciumgazdagabbá, andezites összetételűvé vált, önmagában nem adna okot az ilyen mérvű robbanásos kitörésre. A gőz- és hamufelhőt a magma és a gleccserjég találkozása okozza, ami úgynevezett freatomagmás kitöréshez vezet – a vízjéggel találkozó forró magma hirtelen kihűl, cafatokra szakad szét, miközben igazán még arra sincs idő, hogy kristályok alakuljanak ki benne. Így a felhőbe a jég megolvasztásából származó gőz mellett nagy mennyiségű hamu kerül, amely apró kőzetszemcsékből és üvegessé dermedt szilánkokból, kőzetüvegből áll. Ez az anyag az, amely a szelek szárnyán, a troposzféra magasabb rétegeiben (6–10 kilométeren) útnak indul – jelen esetben a nyugati szelek övében kelet felé. A hamufelhőt a magmautánpótlás hetekre, akár hónapokra fenntarthatja.
A fentieket összefoglalva világosan kiderül, hogy az Eyjafjalla kitörése semmi rendkívülit nem mutat az izlandi, de különösen a földi vulkanizmus egészéhez képest. A föld más vulkánjai közül több jelenleg is ereget kisebb-nagyobb hamufelhőt (elsősorban a Csendes-óceánt övező Cirkumpacifikus tűzgyűrű mentén), de még szerényebbnek tűnik a vulkán, ha az elmúlt 25 év legnagyobb kitöréseivel vetjük össze. A 2-3-as VEI-fokozatú Eyjafjalla ugyanis messze elmarad – a már említett 6-os Pinatubón kívül – az 5-ös chilei Hudsontől (1991) és a mexikói El Chichóntól (1982), a 4-es alaszkai Okmoktól (2008) és Redoubttól (1989). Többek közt épp a Redoubt az oka annak, hogy Európában most légtérzárat rendeltek el. E vulkán 14 kilométer magas hamufelhőjébe ugyanis annak idején belerepült egy KLM-gép, sorra leálltak a hajtóművei, s több kilométer zuhanás, ereszkedés után csak csodával határos módon sikerült beindítani azokat. A sugárhajtású gépek a technikai fejlődésnek, elsősorban a magas hőmérsékleten nagy mennyiségű levegőt beszívó turbináknak „köszönhetik”, hogy a hamu kárt tehet bennük – a fizikai behatás, korrózió mellett a bekerülő nagy mennyiségű üvegszilánk a forró hajtóműben újraolvad, s rákenődik a belső fém alkatrészekre.
Közép-Európában, így Magyarországon is – a repterek lezárása miatti káoszt nem számítva – a távoli vulkánkitörésnek azonban legfeljebb a napnyugtákat színesítő hatását élvezhetjük. Tény, hogy a kiváló angol festő, William Turner (1775–1851) fantasztikus, narancs-vörös-sárga naplementéi épp néhány évvel az indonéziai Tambora vulkán hatalmas – az írásos történelem legnagyobb – kitörése (1815) után készültek. Bár az izlandi vulkántól ilyen színeket egyelőre nem remélhetünk, az Eyjafjalla még hetekig részesíthet bennünket a kéretlen hamufelhőben.