Abszurdjáték Szlovákiában

A szlovákiai Kalász amatőr színjátszóihoz kiszálltak a nyelvőrök. Feljelentették őket, mert színlapjuk lefordítatlan versrészletet és leírást tartalmaz. Az ellenőrzésről jegyzőkönyv készült, amelyet máig (április 30.) észrevételezhettek a kalásziak. Nem tették. A következő forduló Pozsonyban lesz, még nem tudni, mikor. Mi a nyelvőrökkel egy időben jártunk a faluban.

Átnevelési kísérlet

A bejelentés nyomán április 13-án Kalászra érkezett a szakosztály ellenőrzési csoportja, hogy kivizsgálja és rögzítse a tényállást. Kivizsgálta, rögzítette. Ugyanezt megtette Gímesen is, majd a csoportot alkotó két hölgy jegyzőkönyvet készített, és április 19-én ismét kiszállt Kalászra az elkövetőkhöz, ahogy nekik mondták, nem büntetési, hanem nevelési célzattal. Ezzel, ha lehet, még jobban lenézve és megalázva a kalásziakat, akik sajátos humorukkal rögtön el is nevezték az akciót átnevelési kísérletnek. A pozsonyi hölgyek a Csemadok helyi vezetőin kívül magyar és szlovák újságírókkal találták szembe magukat, gyorsan fel is menekültek az irodába, az egyeztetés helyszínére. Mi addig a sajtos szendvicsek felett a színlapot olvasgattuk. Volt rá időnk bőven, az átnevelés több mint két órán át tartott.
„Aranylánc – népszínmű három felvonásban. Írta: Borka Géza, Dr. Rendezte: Paulovics Márta.” Ez áll a füzetformára hajtott, fehér A/4-es lap első oldalán. A következő oldal a szereplőket sorolja fel (így: Bán Józsi, jómódú gazdalegény, Mikó Bözsi, a gazdag lány, Recege Pista, falusi legény, Német Julis, szegény falusi lány stb.). Vele szemben egy Heltay Jenő-vers, alatta rövid ismertető a társulatról. Az utolsó oldalon két nyelven olvasható a meghívó, rajta a darab címe, a helyszín és az időpont. A törvénysértő szórólapot a kéttagú ellenőrzési csoport a Protokollnak nevezett jegyzőkönyvhöz csatolta – bizonyítékként. Abszurdabb, mint egy Hrabal-regény, ilyet tényleg csak a valóság tud.
Szomorú, dühítő, kétségbeejtő ez az eljárás, mondja a várakozás óráiban a rendezőnő, Paulovics Márta. – Ha ez a feljelentő tudná, mennyit dolgozunk mi ezzel a színházzal! A szabadidőnket, a pénzünket áldozzuk a próbákra, a díszletekre, az utazásra. Nem támogat minket senki, de hogy még támadjanak is! Kit bántunk mi ezzel a kis színjátszó csoporttal?
Márta ma már nyugdíjas, azelőtt harminc évig telefonközpontosként dolgozott Nyitrán, szlovákul. Mostanában sekrestyés, a kultúrházban is takarít, esténként a színházzal foglalkozik, és mindenben részt vesz. Ha közösségi esemény van, főz, ha születésnap, bulit szervez, ha bánat, vigasztal. Központi figurája a falu magyar közösségének. Gondolom, egyértelmű volt, hogy ő legyen a csoportban a főnök, a rendező.

Ezt a csöppnyi magyarságot megmenteni

– Ebben a faluban nem történik semmi, úgy gondoltam, jó lenne valamit csinálni – emlékezik a kezdetekre. – Működött itt színi társulat száz éve is, de aztán megszűnt. Népszínműveket a totalitás idején nem lehetett játszani, mert a régi rendszerről szólnak. Pedig ezek éltetik a falusi népet. 1990-ben kezdtünk újra a Karikagyűrűvel, ’92-ben játszottuk A falu rosszát, azóta a Jézus Krisztus születését, de még a Mágnás Miskát is, pedig nincsen zenekarunk. Egyetlen hegedűvel kísértük az egész előadást. Az Egressy Béni amatőr színjátszó fesztiválon azt mondták, ilyet még nem láttak – büszkélkedik a rendezőnő.
Az előadásokon 100-150 ember összejön, Kalászon az apró teremben háromszor kell fellépni, mert egyszerre nem férnek be. A nézők bekiabálnak, sírnak, nevetnek, éneklik a slágereket. Amikor a végén bemutatják a szereplőket, a közönség állva tapsol. – Ez olyan érzés, hogy néha a hideg megáll a hátamon – szerénykedik Márta. – Ezt a csöppnyi magyarságot szeretném ebben a faluban megmenteni, hogy megmaradjunk. Itt csak szlovák iskola van, hát legalább páran, akik a szórványban élünk, tartsunk össze. Olyanok vagyunk, mint egy család, így húszan-huszonöten – mondja a csoport céljáról Márta. Egymás baját, bánatát mindig megbeszélik. Amikor egyikük nagyon beteg lett, az egész csoport együtt imádkozott érte. Ha valaki ünnepel, akkor is összejönnek, mulatnak, énekelnek. – Hát ennél lehet több? Nem kell nekem ennél több!
Márta nem ismer ellentmondást, és megtorpanni sem hajlandó. – Már elfáradtam, abbahagytam volna, de most mégis folytatom. Csak azért is, hogy megmutassuk, nem ijedünk meg a nyelvőröktől. Gondolták, eljönnek a buta falusi néphez, ráijesztenek, és rendben lesz minden. Azt hitték, fél óra alatt elintézik az egészet, hát most biztos csodálkoznak.
Hogy valóban mit gondolhatott a két szőke, tanárforma hölgy, nem derül ki, mert amikor kijönnek az irodából, hiába rohamozza meg őket a sajtó, nem mondanak semmit. A minisztérium sajtóosztályához irányítják az érdeklődőket. Aztán viszszamenekülnek az újságírók elől az épületbe, mert nem találják a sofőrt. Pár perc múlva megint kiszaladnak, bevágódnak a sötétkék Skodába, és elhajtanak, porzik utánuk az út. Tovább írja az élet az abszurdot. A közelben bontott léceket pakolgat három férfi, lopva pillantanak a kormányzati autó után, próbálok legalább belőlük véleményt kicsalogatni. – Én nem tudom, mit mondjak – hárít a legbeszédesebb. – Idejöttek ezek a nyelvőrök, mit gondoljak róluk? Nem tudom, ezeknek mi a bajuk, de a színház jó. Már háromszor láttam az előadást, de ha még ötször játsszák, hát mind az ötször megnézem.

Durva beavatkozás a kultúrába

Leér közben az irodából a helyi tárgyaló fél is, Ladányi Lajos, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) képviselőjelöltje, aki a Csemadok helyi szervezete, az Új Hajtás alelnöke, valamint az elnök, Gyepes Lajos. Egymást kiegészítve mesélik a társulat néhány összegyűlt tagjának – és a kitartó újságíróknak –, mi történt odafent. A nyelvőr hölgyek mélyen meg voltak győződve igazukról, azt magyarázták a színház képviselőinek, hogy a törvény jó és szükséges, mert szabályozza ezeket a kilengéseket. – Én meg azt próbáltam velük megértetni, hogy a törvény rossz és abszurd – meséli Ladányi Lajos. – Azt mondja ki, hogy magyarul olvasható tartalmat szlovákul is kell közölni. De mi legyen a versidézettel? Először azt javasolták, hogy fordítsuk le. Mondtuk, hogy nem tudunk fordítót megfizetni, mi pedig nem tudjuk lefordítani, mert nem vagyunk költők. Erre azt javasolták, hogy hagyjuk ki a versidézetet. Amit én durva beavatkozásnak érzek a kultúrába. Aztán arról beszéltünk, hogy mi van akkor, ha valaki az újságárusnál nem érti a magyar lapokat. Azt mondták, hogy a törvény arra nem vonatkozik. Na de akkor az ilyen jellegű kiadványra miért? De idéztünk még egy példát: felháborodva vettem ma reggel tudomásul, hogy a mikrohullámú sütő angolul írta ki: end. Joggal érezhetem magam diszkriminálva, mert valaki (pontosabban valami) az otthonomban angolul beszél. A hölgyek igazat adtak nekem, és azt mondták, ez ügyben forduljak a fogyasztóvédelmi hatósághoz – érzékelteti a beszélgetés hangulatát Ladányi Lajos.

Szlovák falu vagy szlovákiai falu?

A törvény abszurditására jellemző egyébként, hogy egy feljelentés nyomán címlapos vita zajlott a szlovák sajtóban a filmek végén a The End feliratról. Egy szlovák polgárjogi aktivista, Ondrej Dostál, a Szabad Információk Hívei nevű civil szervezet nevében pedig Bridget, I Love You, Mark feliratú óriásplakátot helyezett a minisztérium bejárata elé, majd feljelentette magát. Látszik, a hazafiassági törvényhez hasonló, etnikai közösségeken átívelő ellenérzést keltett a nyelvtörvény. Csakhogy míg a himnuszjátszásra vonatkozó szabályozást eredeti formájában nem fogadták el, a nyelvőrség lelkesen működik.
És a Kalászon tárgyaló felek miről beszélgettek két órán keresztül? Többek között a jegyzőkönyv apró, de szimbolikus jelentőségű módosításairól. Például arról, hogy a dokumentum szlovák falvakként említi azokat a helységeket, ahol a társulat vendégszerepelt. A Csemadok két vezetője ezt kérte szlovákiai falvakra módosítani, hiszen ezek részben magyar települések. A különbség jól szemlélteti a szlovák fél hozzáállását a kisebbségi kérdéshez. Azután fejest ugrottak a részletekbe. A szórólapot a gímesi Csemadok sokszorosította és dobta be a postaládákba. Az ellenőrök szerint ez hiba volt, ennél az is jobb lett volna, ha kifüggesztik a hirdetőtáblára, akár szlovák szövegrész nélkül is. Hogy ez miért nem sértett volna törvényt, érthetetlen. Illetve az is kiderült, ha csak Csemadok-tagoknak kézbesítették volna a színlapot, akkor sem kellett volna szlovákra fordítani, mert az egyesület tagjai közti kommunikációnak nem muszáj államnyelven történnie.

Homokszem került a gépezetbe

– És ha véletlenül mégis egy szlovákhoz kerül a kiadvány, vajon akkor mi történik? Vagy ha a törvénynek megfelelően lefordítjuk az egészet, és eljön a magyarul nem értő ember az előadásra, akkor mi lesz? Hogy magyarázom meg neki, hogy a törvény értelmében nem kell az előadást tolmácsolnunk, miközben játszanunk kellene? Viszek magammal egy törvényt, és idézek belőle a színpadon? – veszi számba a további buktatókat az Új Hajtás elnöke, Gyepes Lajos. – Miért kell nekünk ilyeneken gondolkodnunk? Falusi emberek vagyunk, szabad időnkben kultúrát szeretnénk adni a többieknek. Persze, ezután is fogunk, csak hát homokszem került a gépezetbe. – Játszunk tovább, hogyne, de megalázó az a filozófia, amit a törvény világosan kifejez. Ebben az országban ugyanis a többség fél a diszkriminációtól, a kisebbséggel kapcsolatos toleranciáról viszont nem esik szó. Nekünk kötelező mindent lefordítanunk, a szlovákoknak pedig csupán megengedett. Ez már emberi jogi kérdés – összegez Ladányi Lajos.
Április 30-ig észrevételezhetik a dokumentumot a Csemadok-vezetők, s a határidő lejárta után, egy későbbi időpontban Pozsonyban kell megjelenniük, hogy a minisztériumban tegyenek pontot az ügy végére. Szakértőket vonnak be, véleményeztetnek, és ha a nevelési kísérlet még ekkor sem lesz sikeres, a végén a büntetés sem kizárt, de ennek összegéről még nem esett szó. Hogy miképp közeledhetnének azon a tárgyaláson az álláspontok, rejtély, hiszen az államnyelvszakosztályon nincs magyarul tudó, ne adj’ isten magyar kolléga. Ráadásul az ítélet szigorúságát valószínűsíti az, hogy Marek Madaric személyesen kíséri figyelemmel az ügyet. Blogjában amellett, hogy Ladányi Lajost politikai ügyeskedéssel vádolja, nem mulasztja el figyelmeztetni a szlovákiai magyarokat, ki az úr a házban. „A meghívót (Ladányi úr), amelyet magyar nyelven írt, elfelejtette lefordítani szlovák nyelvre. Lehet, hogy arról is elfeledkezett, hogy a szlovák községben, Gímesen, a lakosság többsége nem tud magyarul, több mint a 60 százalékuk ugyanis szlovák nemzetiségűnek vallja magát. A meghívók kinyomtatásakor talán arról is »megfeledkezett«, hogy Gímes község, de ő maga is a Szlovák Köztársaság területén van.”
A színjátszó csoport azonban nem torpant meg, engedtek az unszolásnak, és tartanak még egy előadást, ezúttal Vásárúton, május 9-én – változatlan színlappal.