Aki, amely, ami

Azt mondja Magyarország miniszterelnöke: az ország, aki… Egyre gyakrabban hallani, hogy intézménynevek, népnevek után azt a vonatkozó névmást használják, amely csak a főmondatban megnevezett személyre vonatkoztatható. Írásban ritkán fordul elő. Ott viszont az ami kezd elhatalmasodni s az amely kiveszni. Ez utóbbi kell minden olyan mellékmondat bevezetőjéül, amely a főmondatban megnevezett tárgyra vagy elvont dologra vonatkozik. Az ami pedig főnévvel meg nem nevezett tárgyra, dologra, fogalomra. Ezek nem cserélhetők össze!
Nemrég jó nevű irodalomtörténész tanulmánykötetét olvasva lepődtem meg: nem ismeri az amelyt, százszámra használja helyette az amit. Most egyetlen cikkből próbálom érzékeltetni e nyelvi divat pusztító terjedését. Akadémikus írta egy napilapban, s tizenegy ami van benne, egyetlen amely sincs. Három ami jogos, a többi helyén igényes stiliszta – ha élőszóban nem is, legalább írásban – amely vonatkozó névmást használ. Néhány példa: „Mert a tömegtársadalomban (amiben élünk) és a posztmodernben (ami, úgy mondják, véget ért)…”; „egymondatos rövidséggel, amiben feltárul az élet…”; „a dobozban, amibe belerakták…” Itt mindenütt amely volna a helyes.
Mielőtt rosszindulatú egyoldalúsággal, netán személyeskedő elfogultsággal, irigységgel vádolnának, hadd hivatkozzam nem is nyelvész, hanem irodalomtudós, de a nyelvhelyességre adó tekintélyre, Komlós Aladárra. Higgyenek neki a nyelvművelést lebecsülő, sőt kigúnyoló értetlenek is: „Nem holmi kicsinyes szőrszálhasogatás ez, vagy vaskalapos ragaszkodás elavult szabályokhoz […]. Aki e két névmást öszszetéveszti, könnyen az a baleset éri, hogy az ellenkezőjét mondja, mint amit mondani akar” (Kritikus számadás, 1977). Hoz példát is, meggyőzőt: „…például Tyimofejev szovjet-orosz irodalomtörténetének magyar fordításában olvasom: »És harcolnak anélkül, hogy újat alkotnának, pusztán csak tagadják a régit, (ami egyébként valóban rossz).« Itt Tyimofejev azt akarta mondani, hogy a régi volt rossz. De fordítója nem tud magyarul, így nem vette észre, hogy azt mondta: a réginek tagadása volt rossz. Az ilyen fordítás valósággal az író megrágalmazása.”
Nyelvi hungarikum ez a hármas megkülönböztetés; nyelvünk gazdagságának, árnyalni tudásának különleges értéke, ne vesztegessük el; őrzendő sajátságunk.