Armstrong: nagy ugrás a dzsessznek

HANG-KÉP

Mindig elbűvöl a titkos tekercs, a porladó polcról kikerülő orsó, a befalazott szalag. Hát még, ha sosemvolt születésnap werkfilmjét őrzi: az ünnepelt be sem töltötte a hetvenet, máris fesztiváleseményt organizáltak köré türelmetlen tisztelők. Satchmo utoljára filmen és koncerten – s még valami a türelemről: a sietség eredményére negyven évet kellett várni. Valójában még a hatvankilencediket se haladta meg Louis Armstrong, amikor a newportiak sztárgálával köszöntötték. De így szép ez, talán mégsem a kapzsiság hajtotta őket, csak az idősödő muzsikus előző évi szívproblémái. Ezt semmi nem támasztja alá a képeken, szerencsére: fulladó, alapjáraton döcögő önszobor helyett hétezer fogú infantilis mosolyával nem hetven-, inkább hétéves old boyt kapunk. Élő, igencsak eleven legendát.
A szabadtéri színpadot befedték, rajta zongora, azon nejlon, klaviatúránál felhajtva. Az oldalponyva résében amerikai zsánerfilmekből ismert arcok: barkós kövér fickó klipszes, dundi asszonyával, producerszerű fehér figurák zakóra kihajtott bézs ingben és sok-sok fekete fazon, sok-sok nyakláncként hordott fotóapparáttal. Ide érkezik a jó öreg, s termékenyíti meg az egész végtelenül sztereotip és sótlan csapatot letörhetetlen vidámságával. Eleve tengerészkék kardigán és piros klottgatya lobog rajta, mondom, mint egy hétévesen, pipaszár lába fekete térdzokniba torkoll. Fehér kepi a kopasz fejre, és már megy is a próba – már amenynyi például a 68-as nyitósláger, a Hello, Dolly-filmbetétdal összerázásához kell.
Képtelenség belélátni a sikerei sokadik csúcsán is epizódszerepre kárhoztatott művész szomorúságát: az úgynevezett (és jócskán lenézett) walkon alakítások nyomát legfeljebb abban lelem, amilyen nagy kedvvel jön-megy, tockozza a régi barátokat. Ha egy-egy nótaszolgálat után le is szedte vásznáról a még nem eléggé píszí Hollywood, attól még Satchmo akkora név lett és maradt, mint ide forrásvidéke, New Orleans. És még teljes forgatókönyvekkel se kellett piszmognia ezért, mint a fenti moziban a konzseniális Streisandnak.
Már rég nem trombitál, viszont elképesztően impulzív dokukockákon vall az ideális rézhangról, Wild Bill Davison csodaanzaccáról. Armstrongnak az éneklés maradt – de miféle vocéval, kérdezhetnénk? Pedig Miles Davis anno kornettre hangszerelt bonmot-jának alighanem igaza van kiterjesztve is: amit e csövön kikukorékolni lehet, azt Satchmo már rég kikukorékolta. A filmbeli koncerten fellépő Mahalia Jackson hangrobbanásához, vagy inkább vokálláva-gördüléshez képest (ó, az a Let There Be Peace On Earth!) énektechnikailag Armstrongnak nincs mivel dalolnia, de szíve, stílusa, karizmája a vasreszelős torokban rekedt gombócot is varázzsal szőtte át. Se Jacksonnal itt (When The Saints Go Marchin’ In), se Fitzgeralddal másutt fellépve nem billen el a mérleg: másképp, de ugyanúgy megszólal a lényeg.
E korong minősége is bravúr, hisz negyven éve demagnetizálódó 16 mm-s szalagot konzerváltak. Művészfilmes pasztell, mono, de problémátlan hang jellemzi. Csak a felirathiányért kár, legalább angolul odacsaphatták volna, mert merem remélni, hogy az afroamerikai szlenggel rajtam kívül is birkóznak páran – hát még, ha mindez Armstrong generálrecsegésébe ágyaztatott…
És Weill Bicska Maxija után elkövetkezik Satchmo emblematikus dala: kevés dobseprű, tág hézagú bőgő és egyetlen szál vibráló pozan mellett próbálja le a tripla-dupla W-s számot. Egy évre rá halott, ágyban, párnák közt, a hetvenet sose érve meg. What A Wonderful World: míg a július Neilnek a Holdra készíti a nimbuszt, névrokon Louisunk a Földön lesz örök.
(Good Evening Ev’rybody – Universal, DVD, 2010.)