Átkelők

A lengyel–magyar barátság megkérdőjelezésének dicstelen hagyományát a nyilassajtó gyökereztette meg 1939 őszén. Arra hivatkozott, hogy a lengyel menekültek befogadása és pártolása veszélyezteti a németek támogatásával megvalósítandó magyar politikai célokat. Jó negyven évvel később, a Szolidaritás időszakában a sztrájkoló lengyelek fenyegették – úgymond – a mintaértékű magyar szocializmus legtörékenyebb produktumát: az életszínvonalat – ahogy ez kiderült az 1970-es évek végétől a pártközpontból származó célzásokból, buzgó sajtótudósításokból, publicisztikai jegyzetekből, a hajlongó vasárnapi hétvégékből és ízléstelen rádiókabaré-tréfákból, tévéjelenetekből.

A rendszerváltozás utáni időszaknak pedig az az egyik meglepő jellegzetessége, hogy mind a magyar, mind a lengyel sajtóban időnként gyászjelentéseket közölnek a magyar–lengyel barátságról. Elparentálására éves ösztöndíjakat lehetett nyerni. Így születtek egyre-másra a két nép kapcsolattörténetének alkalmi szakértői. Az utóbbi napokban e téren kegyeletsértő, ízléstelen harsányságával egy budapesti internetes újság tüntetett. Szelleme Ribbentropot juttatta eszembe, aki az 1940-es évek elején azt jegyezte fel naplójában, hogy mielőbb véget kellene vetni a magyarok lengyelek iránti irreális érzelgősségének… Akár fegyveres erővel is. A fegyveres erő mai változata – úgy tetszik –: a nyegleséggel párosult gyalázkodás.
Hogy a magyar–lengyel barátság él, azt a jól működő testvér-települési intézmények, iskolák közötti kapcsolatokon túl az egyének hitelesíthetik. E tekintetben kétségtelenül előnyös helyzetben vannak azok a nemzedékek, amelyek számára a lengyelországi autóstoppos utak vezettek a nyitottabb kultúra, a szabadabb szellem és az önbecsülés visszaszerzésének igénye felé. A lengyelek ugyanis menekültjeik 1939-es magyarországi befogadásáról a szocializmus 1956 utáni időszakában sem feledkeztek meg: hálájuk jeléül például a varsói televízió az 1960-as évek végén interjút készített azzal az id. Antall Józseffel, akinek lengyelmentő tevékenységéről Magyarországon pisszenni sem lehetett. Az már közhely, hogy a Visztula mentén jobban őrizték az 1956-os magyar forradalom emlékét, mint Magyarországon. 1981. június 28-án, a poznani munkásfelkelés huszonötödik évfordulóján felvetődött, hogy Poznanban utcát nevezzenek el Nagy Imréről. Az identitásteremtő élményszerzés lehetősége az 1970-es tengerparti megmozdulást követő évtizedben és az 1980-as években is megvolt. 1990 után azonban korábbi formájában megszűnt. Ettől kezdve a világtörténelemben páratlannak tetsző barátság ápolása és építése napi aprómunkát igényelt volna. A napi aprómunka ethosza azonban más területen sem valósult meg.
A XVII. századi nagy utazó, Szepsi Csombor Márton nyomában járva 1966-ban Varsóban láttam a Hamvak című filmet, amelyet később Magyarországon A légió címmel vetítettek. Andrzej Wajda nem a legsikeresebb alkotásai között tartotta számon ezt a művét. Rám meghatározó hatással volt, mert egyes jelenetei metsző élességgel jellemezték a hazájukat a XVIII. század utolsó harmadában felelőtlenül elvesztő, de érte azután a legreménytelenebb helyzetekben is halni kész lengyeleket. A légió drámaian megkomponált képeit és megelevenedő hőseit most a katyni repülőszerencsétlenségben elhunyt színművész, Janusz Zakrzenski hívta elő bennem, aki a Szibériába Hurcoltak Szövetségének egyik vezetőjeként volt tagja a delegációnak. Napóleont játszotta Wajda filmjében. Szerepét tartása, tekintete hitelesítette. Több jelenetben is szerepelt, de mindössze egyetlenegyszer szólalt meg. Hatalmának magasából pillantott le a somosierrai ütközetben súlyosan megsebesült lengyel könnyűlovasra, Krzysztof Cedróra, aki lázas szemrehányással kérte, hogy a lengyelek vérét ne Spanyolországban ontassa Lengyelország feltámasztását ígérve, hanem a Visztula mentén. Soi! Legyen úgy! – vetette oda a császár, és kíséretével együtt továbbvonult.

Somosierra a lengyel hetvenkedés elítélendő fogalma lett a köztudatban. Pedig a lengyel hadtörténetben egyetlen győzelem sem került oly kevés vérbe, mint a spanyol hegyszoros elfoglalása. Napóleon 1808. november 30-a előestéjén biztos volt abban, hogy a Madrid bevételének kulcspontjaként számon tartott hágóért több ezer katonája esik el. Végül a halottak száma a százat sem érte el. A gárda lengyel könnyűlovasezredének a császár biztosítása mellé rendelt ügyeletes százada ugyanis tizenhárom percig tartó fergeteges rohammal megtisztította az átkelőt. Wajda hat-hét percet szentelt a roham megelevenítésére. Bizonyára a Napóleon szeme láttára véghezvitt páratlan bravúr is hozzájárult ahhoz, hogy háromnegyed év múlva az Ausztria elleni háborút lezáró schönbrunni béke csaknem megkétszerezte a Varsói Hercegség területét, ami joggal táplálta a lengyelekben Polónia helyreállításának reményét. Wajda filmjétől függetlenül Somosierra megítélése mit sem változott: mindmáig a lengyel történelmi könnyelműség hívó szava, akárcsak a Monte Cassinó-i kolostor bevétele súlyos véráldozatok árán 1944 májusában vagy a varsói felkelés néhány hónappal később.
A somosierrai bravúrhoz hasonlót a lengyel légió dzsidásainak egyik százada Szolnoknál hajtott végre 1849. március 5-én, amikor harmadszori kérésre végre engedélyt kapott a bánsági hadosztály lovassági parancsnokától, hogy rohamot indítson… Pikéty alezredes nem hitte komolyan, hogy a százhúsz lengyel valóban nekiesik az egész Ferenc József dragonyosezrednek. Ahogy ez utóbbi parancsnoka, Regelsberg alezredes is elképedt a vágtában közeledő dzsidások láttán. „Ezek vagy őrültek, vagy lengyelek!” – jegyezte meg környezetének. Amikor nem sokkal később sebesülten fogságba esett, odavetette a lengyel dzsidások kapitányának, hogy amit tettek, az őrültség. De amikor az őt ispotályba szállító szekér elgördült az állományuk több mint egynegyedét elveszítő dzsidások sorfala előtt, tisztelete jeléül levette előttük sisakját.
A lengyelek nem voltak őrültek se Somosierránál, se Szolnoknál, se az 1944-es varsói felkelésben, se 1980 augusztusában a Szolidaritás jelszavait világgá röptető gdanski hajógyár udvarán. Ők, akiknek országát többször is kiradírozták Európa térképéből, akiket ki akartak űzni a történelemből, majd akiket szovjet proletársorba akartak taszítani, tisztában voltak azzal, hogy csak páratlan tettekkel, páratlan áldozattal tudják a világ figyelmét felhívni magukra. Somosierránál és Szolnoknál is Lengyelország feltámasztásáért küzdöttek, a két totalitárius világhatalom által a pusztulásnak kiszolgáltatott Varsó üszkös tiltakozás volt a Lengyelországot Sztálinnak kiszolgáltató teheráni döntés ellen, a Szolidaritás pedig annak bizonysága, hogy a legreménytelenebb helyzetben is vállalni kell a harcot az egyéni és közösségi méltóság megőrzéséért.
Wajda legjelentősebb filmjének, a Hamu és gyémántnak kulcsmondata „a haza iránt érzett viszonzatlan szerelem”. Fogalmába beletartozik az érte hozott áldozatok tisztelete, emlékük őrzése. A lengyel föld szinte minden jelentős temetőjében ápolják a XIX. századi szabadságharcosok parcelláit. Varsó minden pontján állnak a cserkészkeresztszerű domborművek – utalva a második világháború alatt a főváros utcáin kivégzett vagy elesett polgárokra és katonákra. A lengyeleket sohasem lehetett az 1940 tavaszán Katynban, Harkovban, Tverben kivégzett hadifoglyokról szőtt hazugságok mákonyával bódítani. És ez nagy dolog, különösen, ha a magyar népnek az 1956-os forradalmat illető emlékezetkihagyásos állapotára gondolunk.
Katyn a történelmi hazugság jelképe is lett. Ez a hazugság alkotta a lengyel kommunista rezsim fundamentumát, s 1945 után néhány évre mintha a győztes nagyhatalmak közötti együttműködés terepét is részben ez egyengette volna el. Aki ezt cáfolni akarta, az néhány éven át mintha nemcsak a demokratikusnak hirdetett új, kommunista rendszert, hanem magát a világbékét is fenyegette volna. És ezen a kényelmes egyetemes hozzáálláson alig változtatott az, hogy az 1950-es évek elején, a koreai háború alatt az Egyesült Államok már szembesíteni próbálta a világot a katyni igazsággal. Igyekezetének azonban politikaipropaganda-jellege volt, az egyébként is egyre kényelmesebb szabad világ pedig továbbra is közömbös maradt. Andrzej Wajda 2007-ben bemutatott Katyn című filmje is mintha kényelmetlen lett volna számára. Hogy a világ valóban megrendüljön, ahhoz egy új katyni tragédiára, az április 10-i repülőszerencsétlenségre volt szükség…

Amikor 1808 novemberében a lengyel könnyűlovasezred parancsnoka emberei élén ügetve megindult a somosierrai hegyszoros felé, odavetette nekik: „Fiúk, rajtunk a császár szeme…” Szolnoknál 1849 márciusában a honvédsereg két legvitézebb zászlóalja (a kék sipkás 3. és a veres sipkás 9.) figyelte a lengyel dzsidások rohamát, hogy aztán meginduljanak tavaszi dicsőségük színterei felé. A Varsóban 1944 nyarán a hitlerizmussal és sztálinizmussal a legreménytelenebb helyzetben szembeforduló fiatal hősökre csak a leomló Szent János-katedrális megszenesedett, golyó lyuggatta corpusa figyelt. A megváltás e megmentett bizonyosságát azok az egymást követő nemzedékek helyezték vissza a történelem székesegyházába, amelyek 1968-ban, 1970-ben, 1976-ban, 1980-ban, 1981-ben a varsói felkelők fehér-piros szalagját karjukra húzva fogtak neki újra és újra a küzdelemnek – az egyenes beszédért és a kiegyenesített gerincért.
Lech Kaczynski és közel száz társa abban a tudatban repültek Katyn felé, hogy a legyilkoltak és a felejtésre ítéltek emléke előtt fejet hajtsanak. Nem gondolták, hogy pár óra múlva az egész döbbent világ őelőttük fog tisztelegni. Mintha az ő áldozatukra lett volna szükség ahhoz, hogy ez a világ végre Katyn hetven éven át magukra hagyott mártírjai előtt is fejet hajtson.