Az offshore lovag pályafutása

Kevés eredményt hozott a rendszerváltás utáni gazdaság. A bruttó hazai termék (GDP) máig alig 35 százalékkal nőtt húsz év alatt, ennél is kevesebbet a nemzet elosztható jövedelme (GNI). Időközben a nemzet termelővagyona, a korábbi állami vagyon eltűnt, és az államadósság négyszerese a rendszerváltáskorinak. A gazdasági átalakulást külföldi partnereikkel már a rendszerváltás előtt összefonódott bennfentesek irányították közös érdekeiknek megfelelően. Az együttműködő hazai bennfentesek névsora is jól azonosítható. Közöttük kiemelkedő szerepet játszanak a húsz év felső pénzügyi vezetői, kiváltképpen a jegybank vezetői.
Simor András, a jegybank jelenlegi elnöke személyén keresztül érthető meg igazán, hogy mi is történt időrendben a nyolcvanas évek közepétől máig. Simor a pályáját az egyetem elvégzése után a Magyar Nemzeti Bankban (MNB) kezdte, annak is mindjárt az akkor leginkább irigyelt osztályán, a devizagazdálkodási főosztály nemzetközi I-es osztályán. Ez az osztály irányította a konvertibilis devizákban folyó műveleteket, abban a jegybankban, amely a teljes devizaforgalomra monopóliummal rendelkezett. Ide bekerülni szinte lehetetlen volt, de Simornak friss diplomával sikerült. Mások évtizedek után sem álmodozhattak arról, hogy az MNB valamelyik külföldi leánycégéhez kerülhessenek, neki egy éven belül sikerült. A londoni részleg komoly presztízst jelentett. Nekik még akkor is pénzt kellett küldeni, hogy jövedelmező orosz papírokat vegyenek, amikor napokon belül az MNB is megbukhatott volna, olyan fojtogató volt a hitelválság 1981–82-ben.
A rendszerváltás után, rövid brókerházi kitérőt követően őt is az a mágus vette gondjaiba, aki az első jegybankelnököt ajánlotta Antall Józsefnek, egyébként a tervhivatal utolsó miniszteri rangú elnöke volt. Szóval ő is a hétpróbás könyvvizsgáló-adótanácsadó céghez került, amely szinte mindenütt megfordult, ahol az elmúlt húsz évben tízmilliárdok tűntek el az állami pénzekből nyomtalanul és persze büntetlenül. Egyebek mellett ez a cég vizsgálta a jegybankot egészen 1996-ig, és gondoskodott arról, hogy a bankban felhalmozódott (akkori értéken) 2000 milliárd forint veszteség ne derüljön ki egyhamar. Még arra is volt mód, hogy egy ötletes elnevezés alatt új adósságként az állam nyakára zúdítsák. Elnevezték az ügyletet adósságcserének, aminek révén az MNB megszabadult a veszteségeitől, és az államnak valóban lett egy csomó új adóssága.
Simor nyilván sokat tanult ennél a cégnél, hiszen időközben a cég a hazai bennfentesek irányítóközpontjává nőtte ki magát. Erre elegendő két példát említeni. Az állam által kötelességmulasztás miatt indított perben az állam tavaly elfelejtette a bíróság elé terjeszteni a bizonyító anyagokat, így az nem tudott elmarasztaló ítéletet hozni. A tét csekély 150 milliárd forint volt. Az is tény, hogy nemcsak Simor volt ennek a cégnek az alkalmazottja, de a még hivatalban lévő pénzügyminiszter is. Volt munkatársaik szépen el vannak osztva a Pénzügyminisztériumban, APEH-ben és ahova kell még, hogy a bennfenteseket kiszolgálhassák.
Simor ügyében akkor kapta fel a fejét a közvélemény, amikor kiderült, hogy offshore számlán tart csaknem egymilliárd forintot Cipruson. Eddig senkinek sem jutott eszébe a kérdés, hogy miként lehetett összekeresni egy végig alkalmazotti státusban lévő egyénnek ekkora pénzösszeget. Simor bizalmi helyen dolgozik, ott, ahol pénzzel és nagyon nagy összegekkel dolgoznak. Nagyok a kockázatok is; például amikor a válság elérte hazánkat, a forint árfolyama megbolondulva egészen 317 forintig vágtatott. A piac első kézből származó információi pedig aranyat érnek, mint lóversenyen a biztos tipp. A kamatváltozások előtti infók is megérnek legalább harminc ezüstöt, de az illem (mellesleg a törvény is) azt diktálja, hogy nem eladók. Ezekkel a biztos infókkal azonban tényleg verni lehet a legeredményesebb tőzsdespekuláns indexeit is.
Nézzük azonban a dolog etikai oldalát. Simor a jegybank vezetője. Kinevezése hat évre szól. A közvélemény tőle azt várja, hogy őrizze a forint értékállandóságát, belföldön lépjen fel az infláció ellen, kifelé tartsa kordában az árfolyamokat. No ez az a két feladat, amit a jegybank soha nem végzett el, hiszen harminc év alatt az infláció mindösszesen kétszer volt öt százalék alatt, és hol van már a hajdan 60 forintos dollár? (Pedig a dollár időközben rettenetesen meggyengült a piacon.) Nos, Simor nem bízik abban, hogy a jegybank eredményesen végzi feladatát. Talán ezért tartja pénzét külföldön, és azért offshore számlán, hogy az adót is „optimalizálni” tudja. Simor bort iszik, de vizet prédikál, együtt azokkal, akiknek ebből szintén nagy haszon csorog.
Simor, aki az offshore-ozás nagymestere (Gyurcsány és Bajnai mellett), a törvény értelmében mozdíthatatlan hivatali ideje lejártáig, hacsak méltatlanná nem válik posztjára. De vajon méltó-e a magas posztra az, aki azt mondja, hogy a magas kamatokra az infláció leküzdéséhez van szükség, miközben a magas kamat mellett most is nagyon magas az infláció? Kapaszkodhat-e Simor a jegybank függetlenségébe, dacára annak, hogy oda ellenőrizni még a madár sem repülhet be, nemhogy az Állami Számvevőszék? Miként lehetett összekeresni alkalmazottként csaknem egymilliárd forintot? És miért dugta el pénzét külföldön? Nem bízott a magyar bankrendszerben, amelynek éppen ő a feje? Vagy csak adót nem akart fizetni? Közérdek, hogy kérdéseimre a közvélemény választ kaphasson.

A szerző közgazdász