Vicces, ha jelmeztervező jelmeztervező-jelmezt tervez. De nemcsak ezért kellemes a New York-i Alvajáró: aktualizálják e darabot, így át is lendítik a korláton, amelyet keletkezésekor az idétlen szüzsé állított. No és az elsőrangú Bellini-muzsika miatt, amely viszont buffa-elemek, már-már sitcomos fordulatok dacára is komolyan veszi belcanto önmagát. Magyarázatok alább, sorban.
A Sonnambula-előadás egy táncpróba apropóján kerekedik, svájci hopszasszát jár majd a címszereplő szoprán s szerelmes tenorja. A manhattani loft terem egy az egyben kerül a Metropolitan óriásszínpadára. Beviharzik a mobilozó sztár (Natalie Dessay), nyomában jelmeztervezője, aki oly tipikus stílkoktélt hord magán, hogy Mara Blumenfeld méltánylandó önreflexiói felől kétség sem lehet.
Tényleg híg Felice Romani öszszehordott szövegkönyve – a legjobb, mi történhetett vele, hogy Mary Zimmermann kirántotta korából és zsáneres alpesi közegéből. Hogy egy gyűrűs menyasszony – alvajárva – egy másik férfi ablakán másszon be, s így kerüljön veszélybe a nász, harmadosztályú kabarettistáknak is csak abszintmérgezés után jutna eszébe, de leírni tán ők se mernék. Bezzeg Romani fokozza: Elvino, a vőlegény (Juan Diego Florez) dühében a lány riválisával kézfogózna, na persze, már másnap. A lakodalmi menetet kell megállítani hozzá, hogy időben minden kiderüljön – szerencsére a mediterrán lepedőteregetést mint Amina ártatlanságának indirekt bizonyítékát már nem kell megvárnunk, efféle valóságelemet a librettó-kisiparos eleve elvetett volna.
Súlyosbító körülmény, hogy Vincenzo Bellini zűrzavaros időben dobta össze vígoperáját. Nekifogott Victor Hugo Párizst székdobálásra ingerlő Hernanijának, aztán ettől is, majd Donizetti miatt egy másik tervtől is meghátrált. Volt azonban annyira ökonomikus, hogy elkészült partitúralapjait szépen bevarrta a Romani-fércműbe, máris újrahasznosult minden.
A Met divattá lett HD-adásainak egyikeként mégis méltán arat sikert e fura bohózat. A zicceres atmoszférában három szenzációs énekes lubickol: Dessay asszonyosodó, mégis kortalan, bravúros és humorgazdag (!) szopránja, Florez kissé sótlan, mégis fejlődő, hibátlan tenorja mellett Michele Pertusi (Rodolfo) kulturált, nemes basszusa is élményt ad. Floreznek oly könnyen jön a nagy Rubini számára kottázott magasság, hogy késztetést érez tettetetten szenvedni alattuk. Így hősibb – ki hitte volna, hogy az is dekorációs problémát generál, ha valakinek a torkából túl gondtalanul tör elő a csúcshang? Lisa személyében (Jennifer Black) pedig egy kis nett Jago kerül színre, s keszkenője okozza vesztét – hogy az otellói analógia döccenjen.
A legemberibb viccet e szomorú muzsikával terhelt félreértés-komédia a harmadik felvonás nyitókarában süti el. Valaki korán lép be, staccato akkordok közti nyikkanása jócskán kihallik. A közeliken kiszúrható, hogy a hölgyszakasz mely pontján őszinte a nevetés: na, ott bújik a vétkes. Evelino Pido, a pálcás ember biztos nem dicséri meg, pedig abban a minutumban került teljes fedésbe zene és színpad.
Különös matiné, fura csillagóra, tiltott gyümölcs: lám, elsőrangú művészekkel rossz és diszkrepáns mű is sikerré suvickolható.
(Bellini: Az alvajáró – Decca DVD, 2010.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
