Hosszú, kacskaringós autóúton, a zalai dimbes-dombos szántókon keresztül érkezhetünk a Keszthelytől mindössze tíz kilométerre található Karmacsra. Ezernél kevesebben lakják, de az itt élőknek – több mint száz éve – van saját templomuk, boltjuk, kocsmájuk, takarékpénztáruk. És nagy-nagy csöndjük. Bár a környék idegenforgalma Hévíz, Keszthely és Kehidakustány vonzása miatt országos mércével nézve is élénk, a falut elkerülik a főútvonalak.
A sonderborgi Jens Clausen több éve él itt feleségével és gyermekeivel. A falu felé utazva kicsit tartottam a találkozástól, főképpen a nyelvi kommunikáció nehézségeitől. Az autóból kiszállva azonban egy csapásra elszállt minden korábbi aggályom, hiszen a Zalában letelepedett dán ember szinte tökéletesen beszéli nyelvünket, ismeri szokásainkat, tisztában van múltunkkal és jelenünkkel. Nem is csoda, hiszen kisebb-nagyobb megszakításokkal már huszonnégy éve él Magyarországon. Háza kisnemesi-paraszti porta, némi túlzással kúria, amelyet felújítottak és a kor szükségleteihez igazítottak. A kert végében, kis kerítéssel elválasztva, két fészerben állnak a gépek. A traktor, amely Dániából utazott Magyarországra, de a Szovjetunióban szerelték össze, igazi keleti, mindent túlélő szerkezet. Most éppen defektes, mondja Jens, és a hidraulikája is elromlott, de a jövő héten megjavíttatja, mert a munkát nem lehet halogatni. A másik fészerben áll a krumplivető, a borona és a városi ember számára titokzatos bakháttöltögető, amely a sorok közt emelkedő földhalmot képezi. A „gépállomás” mögött pedig a már gondosan előkészített szántó, ameddig a szem ellát, egészen a rezi vár aljáig. Gyönyörű vidék, ezer év sokszor örömteli, máskor keserves munkájának az eredményével.
A csupa üveg, de a régi ház jellegéhez jól alkalmazkodó ebédlőben ülünk le, itt mesél életéről és a Magyarországon eltöltött évtizedek tapasztalatairól.
– Ezerkilencszáznyolcvanhatban jöttem először Magyarországra. Egyedül utaztam, 22 évesen. Úgy döntöttem, hogy az InterRail rendszer segítségével körbejárom Európát – mondja. – Részben kalandvágyból szerettem volna megismerni a világot, beleértve a vasfüggönyön túli országokat is. Magyarország azért volt csábító, mert nagyon keveset tudtam róla. Akkoriban még nem gondoltam arra – de azt hiszem, más se nagyon –, hogy egyszer majd megszűnik Európa kettéosztottsága. Amikor ideérkeztem, Budapest barátságosabbnak tűnt, mint a többi szocialista ország nagyvárosa. Csak a nyelvi nehézségek jelentettek kihívást, különösen amikor megismerkedtem egy aranyos lánnyal.
– Az elinduláshoz biztosan elég volt a kalandvágy. De hogy valaki egész életének ilyen radikálisan új irányt szabjon, belevágjon a teljes ismeretlenbe, ahhoz elengedhetetlenül fontos lehet a korábbi életével való elégedetlensége is.
– Azt hiszem, ez így is van. Már gyerekkoromban is mezőgazdasággal akartam foglalkozni, de szüleim, akik tanárok voltak, nem lelkesedtek ezért. Mindig gazdálkodók vettek körül, akik otthon voltak, míg az én szüleim elmentek dolgozni. Az ismeretségek révén tizenkét éves koromra már rutinos traktoros lettem. Az iskolát szerettem, de az otthoni tanulást nem. Lusta voltam, és amikor befejeztem az iskolát, egy gyárban kezdtem dolgozni. Géplakatos lettem. Szabad időmben zenélni kezdtem – azóta is rendszeresen játszom tubán –, de valami mégis hiányzott. Talán az, amire minden fiatal vágyik, hogy valami újat próbáljon ki. Ezért is keltem útra. Hiába volt a nyugati világ gazdasági és politikai szabadsága, nem tudtam mit kezdeni vele, amikor mindennap fel kellett kelni, és elmenni a gyárba dolgozni. Egyszóval a korlátozott szabadságú Magyarország számomra érdekesebb volt. Erről az első turistaútról még hazamentem, de úgy döntöttem, hogy megpróbálok munkát szerezni Magyarországon. Ez a dán mezőgazdasági szövetség közvetítésével sikerült is.
– Mihez kezdett géplakatosi végzettséggel a kádári Magyarország mezőgazdaságában?
– A Herceghalmi Kísérleti Gazdaságban még gépekkel foglalkoztam. Nagy különbség volt a két világ között, ami már abban is megmutatkozott, hogy Dániában a munkaközvetítést egy önkéntes szervezet, érdekképviselet végezte, Magyarországon viszont maga a minisztérium volt illetékes, vagyis hatalmi szerv. Sajnos ezek a különbségek részben mind a mai napig megmaradtak, az államnak olyan területeken is meghatározó a szerepe, amelyeken ez nem lenne szükségszerű. A herceghalmi évek meghatározó élményt jelentettek. Barátaimmal, munkatársaimmal éreztük, hogy közeledik a politikai változás, de pontosan nem tudtuk, mire számíthatunk. Az emberek kicsit féltek is a változástól, hiszen az egzisztenciájuk egy eleve nem működő rendszerre épült. Olyanra, amely nem volt önfenntartó, és nemcsak a fogyasztási cikkek hiányát okozta, hanem a szellemi fejlesztés hiányát is. 1988-ban egy dán utazási irodának kezdtem dolgozni, amely dán általános iskolák gyerekeinek szervezett szünidei munkát Magyarországon.
– A gyerekek szüleit és a dán pedagógusokat nem riasztotta a diktatúra és a politikai bizonytalanság?
– Nem. A vasfüggönyt persze mindenki észrevette a határon, de a hétköznapi utazó nem a diktatúra vagy az orosz megszállás jeleire figyelt. A nyugati világ valamennyire elfogadta a szocialista Magyarországot, a dán királynő kezet fogott Kádár Jánossal. Én alulnézetből találkoztam a rendszer működésképtelenségével. Roppant nehéz volt a gyerekek táboroztatásának megszervezése, szinte semmit sem lehetett megoldani. Ugyanakkor rengeteget utaztam az országban, ám a tisztázatlan felelősségi viszonyok miatt egyre több akadály tornyosult. Közben a kapcsolatom, amely miatt Magyarországot választottam, tönkrement, de itt maradtam, és szabadúszóként továbbra is dán turisták és vállalkozók ügyes-bajos dolgait intéztem. Ez már a rendszerváltás után volt, de nem mondhatnám, hogy a helyzet sokat javult volna. Emlékszem, volt például egy próbálkozás egy dán vállalat segítségével a magyar húsipari cégek vízfogyasztásának optimalizálására. Ez kudarcba fulladt, mert a magyar cégek vezetői mintha ellenérdekeltek lettek volna a költséglefaragó technológia átvételében. Időközben egy évre visszamentem Dániába, és újból gyárban kezdtem dolgozni Sonderborgban, ám hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom. 1992-ben döntöttem el, hogy megvalósítom azt, amire tulajdonképpen mindig is vágytam: megveszem a gépeket, és gazdálkodni kezdek. Attól a nyugdíjba vonuló dán gazdától vettem meg a traktort, akinél gyerekkoromban is dolgoztam az iskola után. Persze rengeteg buktató volt. A rendszerváltás után a föld kérdése hosszú ideig bizonytalan volt Magyarországon, és az állami apparátus sem készült fel az új helyzetre. Megismerkedtem volt feleségemmel, és először egy nyaralót vettünk Karmacson. Eleinte csak hétvégeken jártam ki dolgozgatni. Később kiköltöztünk, és a család és a zenélés mellett az életemet a földművelés kezdte kitölteni. Ellestem a fortélyokat a többiektől, figyeltem az idősebb emberekre. Sokat segítettek a közmondások is. Eleinte türelmetlen, kapkodós voltam, időbe tellett, amíg megértettem, hogy a sietség nem mindig jó.
– Hogyan sikerült földhöz jutni?
– Kezdetben béreltem. De ehhez el kellett nyerni a bérbeadók bizalmát, és ez nem mindig volt lehetséges. Később volt feleségem nevére kárpótlási jegyekkel szereztünk tulajdoni részeket a téeszből. Ehhez még további területeket béreltem. De már negyven-ötven hektárhoz nem voltam elég ügyes, és végül 15 hektárban állapodtam meg. Az új gépekkel lényegesen könynyebb a munka, de jól meg kell fontolni, hogy mi az a befektetés, amelyik még megtérül.
Állunk a karmacsi határban, a nap egyre lejjebb száll. Úgy tartják, a dánok a legmegelégedettebbek a világon. Talán érdemes utánanézni, hogy miért.
origo.hu
Ursula von der Leyen és Manfred Weber Ukrajnát képviselik és a Tisza Pártot irányítják
