„Forradalom a szavazófülkékben”

Mi történt?
Április 26-ra az ország narancssárgává változott. A választások második fordulója után tudjuk, hogy az elnyerhető 176 egyéni választókerületi mandátumból a Fidesz–KDNP választási szövetség legalább – hiszen egy mandátum csak csütörtökön dől el – 173-at nyert el, ezzel az újonnan megalakuló Országgyűlésben 263 képviselői helyet tudhat majd magáénak.
Kézenfekvő a kérdés: hogyan értékeljük azt, ami történt? Egyszerű kormányváltásról lenne szó csupán, vagy netán valami többről? Hiszen ekkora változást, ilyen mélységű politikai fordulatot szinte csak forradalmak produkáltak az újkori politikatörténetben.
Márpedig ami történt, az egyfelől példa nélkül áll a rendszerváltást követő magyar politikában (a rendszerváltás utáni első választás sem biztosított még megközelítőleg sem ekkora társadalmi felhatalmazást a győztes pártnak), másfelől a nemzetközi összehasonlításból nézve is különleges jelentősége van a 2010-es magyar választásoknak. Mert találhatunk ugyan példát egy párt, illetve pártszövetség választásokon elért kétharmados vagy annál nagyobb mértékű győzelmére, de e példák a magyar eset „értelmének” megvilágítása szempontjából erősen félrevezetőnek bizonyulnak.

Politikatörténeti kontextus
A hivatkozási pontok egy részét ugyanis olyan országok esete nyújtja, ahol a politikai tér korlátozott, valamilyen szinten működnek a demokrácia alapintézményei, de az uralkodó politikai csoport túlhatalma miatt a kormányzati alternatíva esélyei minimálisak, s ezért a hatalom előszobájában örökös várakozásokra ítélt politikai pártok nem válhatnak kormányzó erővé (erre lehet példa az 1920-tól 70 éven keresztül regnáló szocialista színezetű Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban).
Valamint olyan, a „demokrácia szürke zónájához” tartozó országokat tudunk még példaként felhozni, ahol a demokratikus átmenet belső viszályokkal, a demokratikus játékszabályok manipulatív jellegű alkalmazásával, illetve polgárháborús helyzettel társult (erre példa egyfelől a posztszovjet, de mégiscsak szovjet típusú karhatalmi rendszerrel fenntartott „örökletes demokrácia” Azerbajdzsánban a 2000-es súlyos visszaélésekkel megtartott választások után; illetve a kilencvenes évek Albániája, ahol öt év alatt a posztkommunisták és Albánia Demokratikus Pártja is kétharmadnál nagyobb többséget szerzett).
Nyugat-Európából egy példát szokás kiemelni: az 1968-as francia választásokat. Ez azonban több szempontból is félrevezető. Egyfelől természetesen más volt a kontextus; másfelől négy, egyébként külön induló jobboldali párt által alkotott szövetség 487-ből 396 széket szerzett, de a legnagyobb erő – az UDR – önmagában a mandátumok 60 százalékát birtokolta csak (293 képviselői hely); végül a francia választási rendszerben technikai jelentősége sincs a magyar rendszerben oly fontos kétharmadnak.
Ha a nemzetközi összevetés nem segít a 2010-es magyar választások „értelmének” megfejtésében, akkor hogyan adjunk magyarázatot arra, mi is történt?

Példa nélküli eredmény
Márpedig a nemzetközi összevetés nem segít. A Fidesz–KDNP elsöprő erejű győzelme ugyanakkor ebből a nézőpontból is különleges jelentőségű. Egy közös listán induló pártszövetség önállóan, egy olyan rendszeresen megtartott választások alapján működő demokratikus politikai rendszerben, ahol nem áll fenn egy uralkodó politikai csoportnak a kormányzati alternatívát lehetetlenné tevő hatalma, s ahol sem belső viszályok, sem a demokratikus választásokkal való visszaélés, sem polgárháború nem volt, még soha nem ért el választásokon ekkora többséget. Magyarázatra szorul tehát ez a példanélküliség. A példanélküliség „értelme”: Magyarországon forradalom történt. A forradalom viszont, ahogy azt a választásokon győztes párt elnöke mondta, nem az utcákon és tereken, hanem a szavazófülkékben – vagyis az emberek lelkében és fejében zajlott.
A 2010-es választással ugyanis forradalmi értékű radikális változások következtek be Magyarországon. A választások eredménye azt mutatja, hogy a magyar emberek túlnyomó része nem hisz többé a posztkommunistáknak. Ez azt jelenti, hogy a Fidesz nagyarányú győzelmével nemcsak a szocialista hatalomkonstrukció, de a szocialista világmagyarázat is érvényét vesztette.

Mi az tehát, ami összeomlott?
Összeomlott a szocialista hatalomkonstrukció. Érvényét vesztette a kettős hatalmi szerkezet: kívül liberális demokrácia, belül spekuláns oligarchia. Érvényét vesztette a cenzorok demokráciája. A szocialisták kicenzúrázták a nyugati demokráciából a tartalmi elemeket, s a formális eljárásokat, intézményeket tartották meg, amelyeket aztán paravánnak és hivatkozási alapnak használtak saját hatalmi szándékaik elleplezésére. A hatalmuk formális igazolására használt, abszolútnak tételezett játékszabályokat viszont saját érdekeik szerint manipulálták.
A szocialista világmagyarázat, azaz „abszurdisztán” omlott össze („azért nem mondok le, mert így vállalom a felelősséget”). Ez a bizarr világ, „abszurdisztán” a szavak és tettek feszültségére épült fel, azaz a szocialisták az ellenkezőjét hirdették annak, amit csináltak. Miközben kisebb államról beszéltek, az állam nagyobb és lomhább lett, növelve egyúttal az állami transzferektől függő állampolgárok számát. A szocialisták a piaci versenyt éltették, miközben egyre több, átláthatatlanabb és betarthatatlan szabállyal, szaporodó hivatalokkal, fokozottabb bürokráciával nehezítették a vállalkozók életét, miközben saját érdekeik kielégítése érdekében intézményesítették a (párt)állami korrupciót. A versenyképesség fokozásáról beszélve elsorvasztották a magyar tulajdonú gazdaságokat, eladósították az országot. S míg a szociális igazságosság hevében égtek, addig egyre több lett az elvonás, a megszorítás és az adó.
A következmények visszafordíthatatlannak tűnnek.
A szocialista hatalomkonstrukció és világmagyarázat összeomlása érvényteleníti a megszokott tájékozódási pontokat. Érvényét veszti a bal-jobb megosztottság (a választásokon kétharmados többséget elérő Fidesz egy centrális erőtérben, nem egy oldal, hanem az egész ország érdekében kell, hogy kormányozzon); értelmetlenné válik az européer-„ázsiai” dichotómia, a demokrata-fasiszta szembeállítás (mind az előbbit, mind az utóbbit a posztkommunisták határozták meg mindig is, ők döntöttek arról, ki számít európainak, s természetesen ki a demokrata, illetve a maradi, a reakciós, a fasiszta).
Érvényét veszti egy sor, a posztkommunisták által osztott előfeltevés. Olyan nagy szocialista igazságokra kell gondolni, minthogy „az igazságosság az elosztással kezdődik”, „a szocialista párt a kisemberek pártja”, vagy, hogy „nincs mozgástér”.
Érvényüket vesztik a korábban megkérdőjelezhetetlennek tekintett tekintélyek: a jövőben vajmi keveset számít majd a reform-közgazdaságtan helyzetértékelése, megcáfolhatatlan igazság helyett egyszerű véleménnyé fokozódnak le a reformközgazdászok jóslatai. Nem lesz többé megkérdőjelezhetetlen a posztkommunista értelmiségi „igazsága”. Hitelességüket és érvényüket vesztik a korábbi mérőszámok, hiszen kiderült, hogy azokat a szocialisták politikai érdekeiknek megfelelően manipulálták.
S érvényét veszti egy szótár is. A szocialista bűvszavak elvesztik varázsukat. Így jár majd minden bizonnyal: a „reform”, a „társadalom”, az „apparátus”, az „értelmiségi”, a „zökkenőmentes”, a „társadalmi-gazdasági status-quo”, a „destabilizál”, a „mechanizmus”, a „funkciózavar”, a „mozgástér” stb. kifejezés is.

Mit tett tehát a forradalom?
Leszámolt a régi világgal, és hozzáfogott építeni egy újat. A két forduló megmutatta, a nemzetegyesítés folyamata már megkezdődött. A forradalom ugyanis összehozta a magyarokat, mert egyértelműen kiderült, hogy ugyanazt gondolják a szocialistákról és a jövőről, vagyis a magyarok a jövőt a szocialisták nélkül képzelik el.
Történelmi ténnyé vált, amit már évek óta egyre többen sejtettek, hogy a „társadalom” kifarolt a szocialisták mögül. Mindez azért is történhetett meg, mert a szocialisták éppen azt vették el az emberektől, ami legfontosabb számukra, és amit éppen a szocialistáktól vártak el leginkább: legalapvetőbb igényüket, az állandóságot és a biztonságot. Valaha ezt a szocialisták jelentették a többség számára – már pusztán amiatt is, hogy negyven évig csak ők voltak. De mára mindez megváltozott: a szocialisták hitbizományának tekintett „kisember” is a forradalom és az általa képviselt egység mellé állt. Mert az emberek soha nem azért csinálnak forradalmat, mert felfordulást akarnak, hanem éppen azért, mert úgy gondolják, hogy a meglévő káosznál minden jobb, a változás is több esélyt jelent számukra a túlélésre. S az évek óta tobzódó reformőrület és a nyomában halmozódó válságok bizonytalanságában stabil, állandó pontot kerestek, amibe megkapaszkodhatnak – és ilyet egyet találtak: Orbán Viktort. Míg tehát az emberek csalódtak a baloldali kormányzásban, illetve a szocialistáknak sikerült elidegeníteni őket maguktól, addig a másik oldalon ott állt egy egyre erősebb néppárt, élén egy olyan vezetővel, akiről az emberek elhitték, hogy képes a jobb, számukra kedvezőbb feltételeket teremtő kormányzati cselekvésre. A taszítás és vonzás magnetizmusa által találtak tehát egy fix pontot, és kiforgatták sarkaiból a magyar politikai rendszert.
A választásokat megelőző néhány év ugyanis világossá tette, hogy a megfoghatatlan ideológiákra és utópiákra épülő hatalmi rendszer, amely alternatív (virtuális) valóságot gyártva igyekszik elleplezni a hatalom igazi természetét, egyfelől lelepleződik (leleplezi magát: lásd őszödi beszéd), illetve nem finanszírozható tovább (ugyanúgy, ahogy világszerte a virtuális fedezetű, spekulatív hitelgazdaság sem volt tovább fenntartható).
Az emberek állatias ösztönére összpontosító szocialista materializmus és a vele frigyre lépő, az értékeket relativizáló, mindent megkérdőjelező liberalizmus végül saját politikai sírját ásta meg azzal, hogy pragmatikussá és gyanakvóvá tette az embereket. A csalódottak és kiábrándultak ugyanis a materiális–liberális nász által felkínált holisztikus ideákkal szemben is közömbösek és szkeptikusak lettek. A baloldal elvont ideológiái (modernizáció, reform, haladás, igazságosság) tehát a valósággal szemben alulmaradva vesztették el hitelességüket.
A forradalom kegyetlensége éppen ebben öltött testet: hogy mindezt minden korábbinál nyersebben hozta tudtára a szocialistáknak.

Mi lesz a forradalom után?
Összeomlott tehát a szocialista hatalomkonstrukció és világmagyarázat, a forradalom pedig mindezt a vesztes fél és egyben az ország tudtára is adta. S mivel a forradalom eredményeként a régi útjelzők hasznavehetetlenné váltak, egyértelmű, hogy új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat.
A forradalom következménye, hogy az érvényüket vesztett megosztó ideológiák nem akadályozzák többé a nemzeti összefogást és a nemzeti ügyeket szem előtt tartó, pragmatikus kormányzás eredményességét.
Az is nyilvánvaló, hogy új előfeltevésekre lesz szükség a forradalom után, olyanokra, mint hogy „a munka az előrehaladás igazi alapja”; „az igazságosság nem lehet független az érdemtől”; vagy, hogy „a kormányzás nem más, mint kezdeményezés”, a közjó szolgálata praktikus haszonnal jár, s így a „mozgástér” tágítható.
Az is világos, hogy levitézlett autoritások helyére új tekintélyek lépnek. Ilyen lesz az emberek hétköznapi jóléte és státusbiztonsága, korábban semmibe vett igazságérzetük. S az is világos, hogy az államnak a normák betartását magán kell kezdenie, vagyis helyre kell állítani a törvények tekintélyét.
Szükség van egy új szótárra is, mert az új rendhez új szavak kellenek. A nemzetegyesítés kánonja olyan az összetartozást biztosító szavakra épül majd, mint hogy: „munka”, „család”, „rend”, „büszkeség”, „teljesítmény”, „haza”, „közösség”, „morál”, „igazságérzet”.
Az új előfeltevések, az új tekintélyek, az új szótár pedig új rendet szül majd.

Mi az „értelme” a lelki forradalomnak?
A lelki forradalom „értelme”: a magyar öntudat újjászületése. A 2010-es választás eredménye ugyanis lehetővé teszi a magyaroknak, hogy ott legyenek, ahol a nagy dolgok történnek, hogy újra emelt fővel járhassanak a világban, részesei legyenek az új kezdetnek, osztozzanak egy új korszak alapításának élményében, a magyar siker mítoszában. Velősen fogalmazva: Magyar Nemzetet építsenek.

A szerzők a Századvég kutatásvezetői