Három tétel a háromharmadról

A magyarországi balliberális politikai és közéleti rettegők immár hónapok óta azt próbálják elhitetni mind a magyar választópolgárokkal, mind a nemzetközi szereplőkkel, hogy a Fidesz kétharmados parlamenti többsége veszélyt jelent a demokráciára, sőt az egyes egyénekre vagy társadalmi csoportokra lebontva politikai leszámolásokhoz, a baloldalra szavazók kirekesztéséhez vezet. A választások tétje valóban nagy volt – különösen a hivatásos rettegők számára –, amelynek az egyik nagy, eldöntendő kérdése abban állt: a korábban már sokszor megtévesztett választók elhiszik-e még ezen utolsó, kétségbeesetten megfogalmazott állítást Orbán Viktorról és az általa vezetett szövetségről? Április 25-ének éjszakájától fogva a választ is tudjuk: ezt sem hitték el.
Mégis, kell-e valakinek rettegnie a Fidesz kétharmadától? A kérdés megválaszolásához két tényező tisztázásán keresztül vezet az utunk. Előbb elengedhetetlen értelmeznünk a választások eredményét és a kétharmados többséget, majd tisztáznunk kell, mit is üzen Orbán Viktor azon kijelentése, hogy a leendő kormány Magyarország háromharmadát fogja szolgálni.

A választások eredménye
és a kétharmad szerepe
Az országgyűlési választások eredményét értékelhetjük egyrészt negatívan. Ugyanis a választásra jogosultak elsöprő többsége elutasította az utóbbi nyolc évben regnáló politikai és gazdasági hatalmat, egyben a mögöttük meghúzódó ideológiát. Amennyiben csupán a listás szavazatokat veszszük figyelembe, a szavazáson megjelentek nyolcvan (!) százaléka nem az eddig uralmon lévőkre szavazott – az MSZP húsz százalék alatt teljesített, miközben korábbi koalíciós partnere el sem tudott indulni a megméretésen. Amennyiben pozitívan közelítjük meg a kérdést, azt látjuk, a magyar választók a közép-európai volt kommunista országok poszt-hidegháborús történetében soha nem látott mértékű felhatalmazást adtak egyetlen pártnak, amely így – a választási rendszer szabályai szerint – kétharmados többséget szerzett az Országgyűlésben. Különösen fontos ez utóbbi tény hangsúlyozása, ugyanis a második forduló eredményei azt mutatták, hogy a választók immár nem valami ellen, hanem konkrétan valamire szavaztak. (Egyedül a 2006-os választásokon nem váltották le a korábban regnáló kormányt, azonban a négy évvel ezelőtti MSZP–SZDSZ választási siker sokkal inkább az emberek megtévesztésének, azaz a hazugságokra alapuló kampánynak volt köszönhető, így elemzésünk szempontjából nem tekinthető relevánsnak.) Azaz első tételként megállapíthatjuk, hogy a választók megtapasztalták, majd elutasították a bal(neo)liberális alternatívát, és semmi másnak nem adtak bizalmat, mint a rendszerváltozás ígéretének. (Ne felejtsük el, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon részt vevő ellenzéki oldalnak csupán közvetett legitimációja volt, míg az 1990-es választások eredménye sokkal inkább a kommunista rendszer elutasítását jelentette, mint világos felhatalmazást egy politikai program végrehajtására.)

A háromharmad mint szimbólum
Orbán Viktor a választások éjszakáján pontosan erre a legitimációra mutatott rá, mikor forradalomról beszélt, amely forradalom a nemzeti együttműködést és a magyar emberek érdekének elsődlegességét tűzte zászlajára. Mindkét megfogalmazás figyelemre méltó, hiszen nem kirekesztő módon – amivel folyamatosan vádolták –, hanem pozitívan fogalmazta meg programját, azaz a következő kormány valamiért és nem valami ellen, a magyar nemzetért és a magyarságért kíván dolgozni, amely gondolat egyben összecseng a választói akarat iménti értelmezésével. Ezt az elgondolást erősíti meg az ország háromharmadának szolgálata, amely nem más, mint szimbóluma egy új korszak kezdetének és egy régi végének. Nem véletlen, hogy mindez értelmezhetetlen bizonyos körök, a bal(neo)liberális rettegők számára, akik még mindig a régi rendszer régi logikája szerint gondolkodnak. Ugyanis az a rendszer – amelyre a választók nemet mondtak, és amelyik az elmúlt húsz évben épült ki a kommunizmus romjain – már-már a demokrácia alapelveivel ellenkezően működött, amit leglátványosabban a Gyurcsány-korszak testesített meg. Ugyanis a demokrácia eredetileg a nép képviseletét, a nép felhatalmazásából eredően hivatott ellátni, ahol az uralkodó politikai elit megbízást kap, hogy a legjobb tudása szerint az ország (nemzet) érdekében járjon el. Ezzel szemben Magyarországon a politikai elit majdnem teljes egésze elszakadt a társadalomtól, nem ismerte hétköznapjait és problémáit, így nem tudott – vagy nem is akart – megfelelő válaszokat találni azokra, azaz alkalmatlanná vált eredeti feladatára. Sőt, az utóbbi két kormányzati ciklus azt is bebizonyította, az uralmon lévők nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták a tényleges választói akaratot, hanem csupán egy szűk réteg érdekeit képviselték. A külföldi vagy egyenesen nemzetközi érdekek felülírták a magyart, a neoliberális gazdaságpolitika a nemzeti érdek helyett a piac mindenhatóságát hangsúlyozta, a multinacionális vállalatok érdekei megelőzték a hazai kis- és közepes vállalkozások preferenciáit. Mindeközben kettős mércét alkalmaztak, hiszen ismét kialakult az orwelli Állatfarmból oly régóta ismert logika, ahol vannak egyenlők és egyenlőbbek. Míg az elvileg mindenkire érvényes jogszabályok a társadalom kilencvenkilenc százalékára vonatkoztak, bizonyos politikusok mentelmi joguk mögé bújva bármit megtehettek. Míg a hétköznapi emberre könyörtelenül kiróttak, majd behajtottak minden egyes adóforintot, addig milliomosok és milliárdosok nem viseltek arányos (vagy semmilyen) terhet, vagy pedig offshore cégeken keresztül lopták ki a magyar államot, azaz közvetve a magyar állampolgárokat megillető összegeket.
A régi korszak is bővelkedett szimbólumokban, azonban azok a kirekesztés és nem az összefogás jelképei voltak. A miniszterelnök-csere és a határon túli magyarság kirekesztése 2004-ben, az őszödi beszéd és a tüntetések vérbefojtása 2006-ban vagy a társadalmi bizalmat vesztett kormány hatalomban tartása a 2008-as népszavazás után. Ezek ismeretében nehéz lehet a hivatásos rettegők számára értelmezni egy új szimbólumot, a háromharmad szimbólumát. Ez egyben a következő tételünk is: a háromharmad azt jelképezi, hogy a kormány az emberekkel együtt és az emberekért tevékenykedik – nem mellesleg a választók nagyarányú felhatalmazásával.

Bátorság, elvtársak!
Végül tegyük fel ismét a kérdést: kell-e valakinek rettegnie a Fidesz kétharmadától? Minden korábbi vádat, híresztelést cáfolva Orbán Viktor már többször leszögezte, hogy a leendő kormány demokratikus alapokon áll, és így tervezi saját és az ország jövőjét is. A XXI. században, Európa közepén élet- és valószerűtlen, hogy ezzel ellentétesen cselekedjen, így a terjedelmi korlátok okán is felesleges erre több szót vesztegetni. A nemzeti együttműködés rendszere, azaz a háromharmad rendszere – amely, ismételjük meg, a magyar emberek érdekeit helyezi előtérbe – azt az üzenetet hordozza, hogy a politika immár visszafordul a társadalom egészéhez, nem uralkodik, hanem szolgál, nem kirekeszt, hanem egyesít. A háromharmad politikai értelemben egyaránt magába foglalja a bal- és jobboldali szavazókat; szociális értelemben a társadalom szélére szorult, a létminimum alatt élő egyharmadot; de a nemzeti ügyek részeként az elszakított nemzetrészeket is. Azaz a magyar állam végre gondoskodik majd a társadalom és a magyar nemzet perifériájára szorított magyarokról is. És ez a rendszer annak a lehetőségét is hivatott megteremteni, hogy az egyének – így a politikusok vagy a kormány is – a közösségért dolgozzanak, és ne helyezzenek egyéni (vagy csoport-) érdeket a nemzeti (társadalmi) érdek fölé. Ebben a rendszerben a szabályok és jogszabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak kiterjesztő módon: a lopás az lopás, a bűncselekmény az bűncselekmény – méretétől és mértékétől függetlenül. Ezt jelenti a „hatalommal visszaélő oligarchák” idejének vége, ahogy azt Orbán Viktor is megfogalmazta. Minthogy a normális életvitelt folytató hétköznapi ember eddig is általában a jogszabályok betartása mellett élte életét, így rettegnivalója nem is nagyon lehet. (Számukra az utóbbi éveknél amúgy is csak jobb jöhet.) Talán egyedül annak a szűk rétegnek, amelyik az eddigi rendszert – vagy akár a korábbi, nemzet- és demokráciaellenes diktatúrát – fenntartotta, sőt haszonélvezője volt, lehet némi félnivalója. Vagy azért, mert bizonyíthatóan jogszabályokat sértett, ám védőhálója elenyészett, és rendőrségen, ügyészségen vagy bíróságon kell felelnie tetteiért; vagy azért, mert a kiskapui bezárulnak, forrásai beszűkülnek, vagy csupán azért, mert néven nevezik mint politikai, erkölcsi felelősét a régi rendszernek. A bal(neo)liberális rettegők saját félelmeiket próbálták, próbálják kivetíteni az egész társadalomra, hátha az elbizonytalanodik, és szembefordul a hamarosan hivatalba lépő új kormánnyal. Az emberek már nem hittek, hisznek nekik, hanem elhitték, sőt szavazataikkal azt támogatták, hogy a hivatásos rettegők rendszere megbukjon és a háromharmad rendszere létrejöhessen. Így legyen ez az utolsó tételünk: a Zuschlag Jánosok, Dávid Ibolyák, Simor Andrások bizonyára félnek – okkal és joggal. Mi, többiek, nem. Az ország háromharmada fordul bizalommal és várakozással az új kormány és új rendszer felé, mert a régi megbukott.

A szerző politológus