Haza, idegenbe

Gera Zoltán, az egyik legismertebb és legjobb magyar labdarúgó múlt ősszel már kezdett öregedő, kifakult sztárrá válni. Tavasszal, harmincegy évesen viszont újjászületett. Pedig nem váltott klubot, lakhelyet, életmódot, ugyanazt eszi, ugyanazok szavát issza, csupán egy rossz „szokásával” szakított. A magyar válogatottal. Meg a magyar futballal.
Tavaly szeptemberben még kárhoztattuk, amiért a svédek elleni vb-selejtező utolsó percében hanyagul passzolt, majd a dániai mérkőzés előtt megsértődött, és ahogyan több helyütt olvashattuk, inkább hazautazott. Mármint Angliába. (Ha ő fogalmazott így, régen rossz. Ha mások, még rosszabb.) Most bezzeg nem győzzük csodálni, amint a Fulham története legdiadalmasabb menetelését vezeti az Európa-ligában; két gólt vágott a Juventusnak, gólpasszt adott a Wolfsburg ellen, a csütörtök éjjeli, hamburgi elődöntőben a Sat1 riportere is vagy százszor ismételte, hogy Gera, Gera. Azt egyszer sem tette hozzá, hogy a magyar Gera. Valószínűleg nem azért, mert nem akarta, hanem mert nem tudta. Mint ahogyan a Dortmund agytrösztjéről, Hajnal Tamásról is azt hiszik, német, a hollandok pedig, miközben már-már hasra esnek Dzsudzsák Balázs előtt, szemrebbenés nélkül jelentik ki, hogy egyetlen magyar focistát sem ismernek.
Vajon miért nem? Egyrészt, mert fiaink enyhén szólva nem kérkednek magyarságukkal, másrészt, mert amilyen észrevétlen a labdarúgásunk nemzetközi szinten, épp olyan észrevétlenek ők a válogatottunkban. Bezzeg az angolokkal, németekkel, hollandokkal remekül tudnak együtt futballozni; dohogunk ilyenkor, feledve, hogy a klubok nemzeti jellege már rég oda, úgyhogy a mi klasszisaink mindenkivel képesek játszani. Csak a magyarokkal, egymással nem.
Gera ezt az ellentmondást frappánsan feloldotta: megüzente, hogy többet ne is várjuk. Igaz, először Koeman szövetségi kapitány mondott le róla, de ő már békülne. Hiába.
Valamivel nyugatabbra pontosan ugyanígy, ugyanezért zördült össze Joachim Löw tréner és a részben magyar származású Kevin Kuranyi, ám a játékos ott eme egészen más következtetésre jutott: „Életem formájában vagyok, de nem én döntök a szereplésemről. A döntést egyetlen ember hozhatja meg, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy bizonyítsak neki.” Óriási különbség. És ne higgyük, hogy csak a két ország labdarúgásának eltérő színvonalából ered.
A jelenség messze nem sportág-, nem is sportspecifikus. Néhány példa: az 1996-os atlantai olimpia kalapácsvető bajnoka, az Egyesült Államokban tanult Kiss Balázs első győztes nyilatkozatában leszögezte, hogy a magyar zászló mellett legszívesebben ott látná az amerikait is, a tavalyi római úszó vb aranyérmese, a Bajáról elszármazott Los Angeles-i ösztöndíjas Hosszú Katinka boldogan rebegte, hogy itthon már régen abbahagyta volna az egészet, a barcelonai kézilabdázó, Nagy László változatos indokokkal menekül a magyar válogatottság elől.
Ugyanazt hajtogatja a Kiss és a Nagy. Egyikük sem csak a saját hibájából. Belőlük is, belőlünk is hiányzik valami. Szétszakadtunk, hagytuk magunkat szétszakítani. Nem nehéz rájönni, mi a közös nevező a magyar futballistában, kézilabdázóban, úszóban, vezetőben: a magyar. Állítom, ha a pekingi olimpiai csapatunkban a mieink képességeihez, képzettségéhez mondjuk délszláv lélek társul, hat-hét aranyunk van három helyett.
Nem külső, hanem belső nagyság kérdése ez. A szerb sportoló – bár a hazáját folyamatosan csonkolják, mert már minden nemzeti kisebbség leszakadt róla, persze a magyar kivételével – a világ végén vagy éppen a közepén is szerb marad. Ezt nemcsak büszkén hirdeti, hanem lehetőség szerint több honfitársát is a klubjához köti, és mikroközegét a maga képére formálja.
A magyar ezzel szemben idomul, és mindenütt pompásan érzi magát. Itthon nem feltétlenül. Focizzon a Feröer-szigeteken vagy Vietnamban, nem győz áradozni: korrektek a vezetők, pontosak a kifizetések, alkotó a légkör, barátságosak a szurkolók, nyugodt a környezet, itt tényleg csak a játékra kell koncentrálni. Az idillt legfeljebb egy újabb magyar érkezése zavarhatná meg, ezért azt senki sem erőlteti. Kivételek azért akadnak, nemrég egy pici és egzotikus délkelet-ázsiai szigeten például egyszerre két honfitársunk edzősködött. Paradicsomi háborítatlanságban éldegéltek ott, mindenki ismert mindenkit, az egész földnyelven két ember akadt csak, aki nem állt szóba egymással. Ők ketten.
Külföldre szerződött sportolóink, edzőink így maradnak lassan, de biztosan magukra. Mintha még mindig szökniük, disszidálniuk kellett volna itthonról, mint az 1970-es években Kű Lajosnak. Aki az FC Bruges színeiben javában készülődött az 1978-as labdarúgó BEK-döntőre, miközben a hazai lapok azt terjesztették róla, hogy Belgiumban börtönbe került. Hívta is boldogan telefonon az édesanyját, hogy elújságolja neki, micsoda meccs vár rá, ám a mama letorkolta: ne hazudozz összeviszsza, fiam, megírták az újságok, hogy börtönben vagy!
Ekkorákat már nem lódítunk, de a szituáció sok tekintetben ismerős. Pedig 1978 óta eltelt harminckét esztendő. Az első tizenkettő még magyarázható valahogy. A második húsz már sehogy.
Ezért első lépésben véget kellene vetni ennek a hol békés, hol békétlen egymás mellett élésnek. Hisz csupán mi mondjuk így, más nyelvek és nációk együttélésről beszélnek. Ha csak idáig eljutnánk, Gera Zoltán is örömmel jönne újra haza – Magyarországra, a magyar válogatottba.
Akár kikapni is. Mert van, ahol veszíteni is jó; vagy éppen győzni is rossz.