A Thaďs moralizáló opera, izgalmat ne keressen benne senki. Olyat leginkább az amerikai televíziós rendező ötlete teremt, amely papírra vetve tán mítosztalanításnak tűnne, képileg mégsem az. Pedig Gary Halvorson akrobatikus kameramozgással lesett az összehúzott portálfüggöny mögé, megmutatni a híres Meditáció-hegedűszóló mozdulatlan lírája alatti nesztelen, ám dinamikus mozgást: miképp szedi szét/rakja öszsze a bravúros, dűnemintás padlózatot a Metropolitan színpadmesterének csapata.
És ez a visszatérő momentum, a valós idejű be-beleselkedés nem csak technikailag érdekes. Készíthetnek tömbháznyi aranyhengert is elő a következő változáshoz, kandi kameránk dacára mégsem tűnik a varázs. Mi ugyanis nézőpontot váltunk. A zsöllyébe-páholyba magunkat képzelgés helyét a jól értesült tévénéző szerepe üti felül, aki azt is tudja várni, annak is képes örülni, ahogy az előre be nem avatottak New York-i publikuma megpillantja majd a valamennyiünk számára készített díszletdöbbenetet. Nem gondoltam rá, nem akartam ezt, mégis belesodor a kellő ütemben, ízléssel vágott és fényképezett film. És látám, hogy ez nékem jó…
Egyébként e mű tartalma zavarba hozza az operatörténet, de az erkölcstan tudorait is. Előbbieket, mert a masszív repertoáron túli mű, utóbbiakat pedig a cselekmény pikantériája miatt. Jóllehet láttunk már vágy és morál közt vergődő hősöket: Don José mellett Tannhäusert se feledjük – ha már Jules Massenet a darab utolsó képe szerint kikerekedett szemmel nézhette Wagner művét legalább a Római elbeszéléstől. De hogy a téríteni indult abbé gondolatait megmérgezze az ellenállhatatlan kurtizán, akit mert utóbb apácának áll, kisvártatva szentként emlegessenek, míg a szerzetes további életét kisiklassa a be nem teljesült vágy szégyene és őrülete: nos, efféle keserű erkölcsi tanmese az irodalomban egyedülálló.
A címszereplő Renée Fleminget csúcsformában találja a Met-produkció: ötvenévesen kívül-belül megtoldotta karrierjét, nem látszik, s ami itt főképp számít: nem is hallik annyinak. Akkora tartott magas D-t dob, amekkorát csak dirigál neki Jesus Lopez- Coboz, szopránja flexibilis és krémes, a szenvelgő szólam kissé elnagyolt kereteit bujasággal úgy tölti ki, hogy Massenet holtában is hálálkodhat érte. Fleming pedig a témaválasztást köszönheti az alapnovellát szerző Anatole France-nak is: láthatólag szeret szép lenni, s most álomképből előlépő, majd budoárjában rámenősködő luxusprostiként a neki varrott vágyfokozó Lacroix-költeményekben tobzódik, fogyott is a tökéletes alak eléréséért.
Rejtélyes okból a sivatagi szerzetes – a delelőn túljutott, kissé kopottas baritonú, de hatásos Thomas Hampson – mint valamely afrikai oázis uralkodója jelenik meg az egyiptomi parázna házánál. S ehhez még végletesen romantikus zenét is hallunk, egyszóval leginkább főúri leánykérésnek tűnik a jelenet, amely Thaďs önértékelését hivatott megfordítani. Ráadásul bevillan egy emlékkép: négy esztendeje e hasábokon írtam Hampson impozáns Werther-produkciójáról (létezik transzponált verzió is, a szerző kezétől). Sajnos e két partitúra itt csereszabatos: Massenet azt mondja, hogy a csuhás Athanael éppúgy eleve és reménytelenül szerelmes, mint a Goethe-hős Charlotte-ba, vagy képtelen másképp fogalmazni, ha szoprán és bariton magára marad egy hálószobában.
Elsőre maradandó, duplázva már csak az utánérzés marad: Thaďs-jegyemet Wertherre cserélném.
(Massenet: Thaďs – Decca DVD, 2010.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
