Kezembe vehetem az Oscar-díját?
– Természetesen. Régen, ha meghívtak valahová, kérték, hogy vigyem magammal, mert szeretnék megfogni. Egyszóval már kopik róla az aranyozás, s én csavaroztam vissza rá a nevemet, mert a gyermekeim játék közben leejtették, és belül eltört az öntöttvas ház. Érzi, ahogy lötyög benne valami?
– Vagy öt kiló a súlya. A repülőutakon a kézipogygyászban hordja?
– Egyszer a fedélzeti bőröndöm átvilágítását követően New Yorkban belém karolt két nagydarab biztonsági ember, félrevittek, azt tudakolván, mi ez, és hogyan került hozzám. Oscar-díj!? Hogyan tudom igazolni, hogy én kaptam? Bajban voltam, mert az odaítélésével kapcsolatos dokumentumokat nem hordozom magammal. Eszembe ötlött: hiszen a nevem rajta van a szobron. Bocsánatot kértek, és felkísértek a gépre. Mára olyannyira megszigorodtak a biztonsági előírások, és valóban baltával fölérő szerszám lehetne belőle, így lehet, már fel se vihetném magammal az utastérbe. Csodálom a vékony színésznőket, amikor nekik ítélik az Oscart, hogyan tudják könnyedén lóbálgatni a színpadon.
Budai társasház földszinti lakásában vagyunk, a dolgozószoba falán számtalan rajz, a mondanivaló ívét jól jellemzi: Miki egértől a női aktig minden van itt. Mona Lisa spánielfejjel egy kutyaszépségversenyre készült grafikán. Üveg alá rakva szintúgy a nemzetközi elismerések, az asztalon fekvő mappákban, úgynevezett story boardokban kulcspozíciók (a filmek fontosabb jelenetei) rajzai, figurák vázlatai, a műanyag fiókokban néhány száz különleges színes ceruza. Külön a tompák, külön az élére hegyezettek. Az Oscar-díj a nappali sarkában egy kis asztalkán kapott helyet három mécses társaságában. Fehérek a kanócok, még nem gyújtották meg őket. Sok a minőségi mütyürke a lakásban, de mégis rend van. Oscaros becsben csak egy fából faragott angyalka és a békák tucatja részesült, amelyek ott sorakoznak a könyvszekrények polcain, a számtalan képzőművészeti album gerincénél. A békákat egy budapesti fabútor-kereskedésben fedezte fel Rófusz Ferenc, azóta lelkesen szerzi be a neki tetsző darabokat, sokkal pedig megajándékozzák: például egy repülő bőrbéka leng a bejárati ajtó felett, szuvenír Új-Zélandról, illetve egy madzagon lógó kiszáradt béka, amelyet a barátai egy csatornában találtak. Csillogó szemmel egyszerűbb kis faragványt vesz a kezébe. Kihúz egy ceruza formájú fadarabot belőle, s surrogtatja a hátán található tarajokat, rendes brekegést hallunk. Áhítattal mondja:
– Jópofa dolog. Aki ezt kiagyalta! Baromi egyszerű. Mekkora bajban lennénk, ha ezt nekünk kellene kitalálni!
Oscar-díját más vette át
Rófusz Ferenc Budapesten született 1946-ban. Rajzkészségét édesanyjától örökölte, aki kendők tervezéséből, festéséből tartotta el négy fiát. Ők is megtanulták a selymet keretre feszíteni, batikolni, hogy segítsenek neki. A Mafilmnél szerzett díszletfestői és trükkfilmrajzolói tapasztalatok után, 1968-ban került a Pannónia Filmstúdióhoz. Végigjárta a klasszikus szamárlétrát, volt fázisrajzoló, kulcsrajzoló, animátor. Jankovics Marcellal közösen társrendezője volt a Gusztáv-sorozatnak, részt vett a Kérem a következőt! című sorozat és a János vitéz elkészítésében is. 1971-ben lett önálló rendező. Első animációs filmjét, melynek címe a Kő volt, Nepp József ötlete alapján készítette 1974-ben. Következő alkotása a háromperces A légy című háttér-animációs film volt.
– A légy forgatókönyvét 1976-ban adtam be először, de azt mondták, hogy nem jó a vége, mert politikus. Ezért többször átrajzoltam a végét, például a legyet nem csapják agyon, hanem szembefordul az üldözőjével. Az sem tetszett a művészeti zsűrinek. Amikor ismét eltanácsoltak, újra és újra beadtam elbírálásra. Időközben a Balázs Béla Filmstúdióba is elvittem, mert náluk inkább lehetett rendhagyóbb dolgokat csinálni, de ott azzal utasítottak el, hogy nem látnak benne fantáziát.
A légy háromperces film, arról szól, hogy egy verőfényes napon az idillikus kerti környezetből a lakásba tévedt légy miként válik láthatatlan pusztító erő áldozatává. Hogy ki csapja agyon a vergődő rovart, csak sejtjük, de nem látjuk. Ezért kérdezték Rófusz Ferenctől minduntalan a cenzorok: na jó, de ki a légy és ki az üldöző? A film üzenete nem félremagyarázható: a mindenkori hatalomnak kiszolgáltatott életért való kiállás.
A légy sokkal bonyolultabb technikájú, mint más animációs filmek: közel 4500 fázisrajz készült el, s ebből 4000 maradt a filmben. Rófusz a filmet kockáról kockára rajzolta, minden egyes tollvonás egyszeri, nem ismétlődik.
– Vízfestékkel kezdtem, de két hónap után rájöttem, hogy így nem boldogulok, mert elvetemedik a papír, ezért áttértem a zsírceruzára. Két évig rajzoltam a filmet, addig a feleségem magánóvodát nyitott a lakásunkban, sajátjainkon kívül még öt gyermekkel foglalkozott. Legnagyobb meglepetésemre a film több díjat kapott Európában, s a tengerentúlra is kijutott. Ottawában az óriási teremben először azt hittem, nem tetszik a nézőknek, mert a több mint kétezer egyetemista elkezdett fütyülni, üvölteni. Vetítés után odajött hozzám Bill Littlejohn, Walt Disney utolsó élő animátora, és magához ölelt. Kategória- és közönségdíjas lettem. Azonnal meghívtak az USA-ba, Los Angelesbe, így mielőtt hazautaztam volna Európába, a Hanna–Barberától a Disneyig végigjárhattam számos stúdiót.
Mivel A légy 1980-ban majdnem minden fesztivált megnyert, az illetékesek felterjesztették Oscar-díjra. Miután a selejtezőn bekerült a legjobb három film közé, az amerikaiak a Hungarofilmen keresztül Rófusz Ferencnek és feleségének is küldtek névre szóló meghívót a hivatalos díjkiosztásra, Rófusz felettesei azonban azokat nem juttatták el hozzá. Ennek ellenére, miután tudta, hogy felterjesztették, megkérdezte, hogy kimehet-e Hollywoodba, de azt a választ kapta, hogy nem, mert két kanadai film is versenyben van, s azokkal szemben nincs semmi esélye, hogy ő kapja az Oscart.
– Otthon a budai, Kuruclesi úti lakásunkban a Szabad Európa Rádión hallgattam a közvetítést. Mivel rálőttek Ronald Reagenre, négy nap késéssel tartották a ceremóniát. Hajnal volt. Odaültem a szerkezethez, a Forgószínpad című műsor ment. És egyszer csak bemondták, hogy a The Fly nyerte az Oscart! Megszédültem, és olyan szívdobogásom lett, hogy azt hittem, végzetes lesz a hihetetlen örömhír számomra. Betámolyogtam a másik szobába, ahol a feleségem aludt két gyermekünkkel. Azt már nem tudom, hogy mondtam el nekik dadogva, de értetlenül néztek rám. Fél óra múlva a sok haver ott volt a lakásunkon, nem is gondoltam, hogy ennyien hallgatják a tiltott és technikailag zavart rádiót. A Kossuth rádió csak a Déli krónikában mondta be. A Pannónia Filmstúdióban is gratuláltak, majd felkeresett a lakásomon az amerikai követség egyik alkalmazottja, s mondta, hogy bármikor megyek, szeretettel várnak.
Rófusz Ferenc a botrányról utólag értesült. Ő ugyan nem mehetett ki a díjkiosztóra, de Dósay István elvtárs, a Hungarofilm vezérigazgatója egy filmes delegációval minden évben kijuthatott. Dósay kétszer kérte, ha esetleg a film nyer, ő vehesse át Rófusz helyett a díjat, de ezt az amerikaiak elutasították. Amikor valóban nyert a The Fly, a díjat átadó Margot Kidder közölte, hogy Rófusz Ferenc rendező adminisztratív okból nem lehet jelen, ám ekkor felállt Dósay a nézőtéren, mire Kidder nagy boldogan folytatta: „Mégis itt van!” Átadta a díjat a mosolygósan meghatódott hatvan körüli férfinak, aki mondott pár köszönő szót, azt, hogy „egy kis film is lehet nagy”, majd távozott. A jelen lévő Bill Littlejohnnak s másoknak is feltűnt: Rófusz nem öregedhetett ennyit pár hónap alatt. Kiderült, aki a díjat átvette, egyszerűen imposztor. Másnap a rendőrség a szállodában vette vissza Dósaytól Rófusz Ferenc Oscar-szobrát.
Az egyik szekrényből nagy, fekete kartonmappát húz elő, és hosszasan feszegeti az összeragadt oldalakat, aztán lapozva mutatja az amerikai magazinok fényképes beszámolóit, majd szakkönyvekben a ceremóniáról készült összeállításokat keresi ki. Robert Redford lett a legjobb rendező, Robert De Niro a legjobb férfi színész, Henry Fonda az életműdíjas – társaságukban Rófusz Ferenc helyett Dósay István, a Hungarofilm vezérigazgatója álldogál.
– De jó lett volna ilyen emberekkel ott lenni! – szakad ki a hatvanhárom éves Rófusz Ferencből egy rettenetesen mély sóhaj. Vezető amerikai lapokat mutat még a maga méltatásával, ám Dósay fényképével.
Levél Kádárnak
Tíz nappal később fogadta Pozsgay Imre kulturális miniszter. Rófusz elmondása szerint nemcsak azt kérte, hogy kiutazhasson Amerikába utólag átvenni Oscar-díját, hanem azt is, hogy megkapja azokat az elismeréseket és pénzjutalmakat, amelyeket a többi fesztiválon nyert, de mások vették át helyette.
– Pozsgayval történt találkozásomat követően hetekig semmi sem történt, gondoltam, ebből nekem elég, és írtam egy levelet Kádár János titkárságára. Nem sokkal később kijött a lakásomra egy fiatal férfi, és elkérte az útlevelemet. Másfél hét múlva visszahozta, benne az amerikai vízummal, holott semmiféle papírt nem töltöttem ki. Ekkor a Pannónia Filmstúdió kifizette az útiköltségemet, én kivettem az OTP-ből mind a 180 dolláromat, és útnak indultam Amerikába.
Los Angelesben egy kis ünnepségen végre átvehette az Oscar-díjat. (Mutatja az erről készült fényképet, Csupó Gábor rendező felvételét.) Közel egy hónapot töltött Kaliforniában. Ralph Bakshi, aki korábban a Disneynél dolgozott, s akinek akkor már a saját stúdiója is híres volt, azt akarta, hogy maradjon ott. Nem ok nélkül. De Rófusznak – elmondása szerint – 34 évesen fogalma sem volt arról, micsoda óriási reklámnak számít, üzleti szempontból mekkora hasznot jelenthetne egy cégnek, s hogy mennyit kereshetne magának ezzel.
– Életem legjobb szerződését kínálták, de ahhoz, hogy megkapjam a letelepedési engedélyt, az akkori amerikai törvények szerint politikai menedékjogot kellett volna kérnem. Én azonban nem akartam disszidálni, mert a két gyerekem otthon maradt, egyébként sem üldöztek, s azt reméltem, hogy a Pannóniánál is valóra válthatom a terveimet.
Idehaza 1982-ben megkapta a Balázs Béla-díjat, tele volt tervekkel: elkészítette a Gravitáció s a Holtpont című rövidfilmeket. Az előbbi ötlete régóta foglalkoztatta, ám fennakadt a művészeti tanács cenzúráján. Azt kérdezték tőle: jó, de miért piros az alma? Amikor azt javasolta, hogy akkor legyen minden zöld, azt felelték, hogy nem lehet, mert az a nyilasok színe. Átrajzolta kékre. A filmben így kék az almafa, kékek rajta az emberarcú almák, amelyek egyszerre mind elfonnyadnak, elrohadnak és leesve szétloccsannak. Egy egészségesnek látszó alma más sorsra vágyik: leszakítja magát a fáról, a földre érve azonban ő is szétfröccsen, mert belül ugyanolyan rohadt, mint a többi.
– Ezt követően azt akarták tudni, hogy mit üzenek a Május 1. mozi harmadik sorában ülő Béla bácsinak. Kínunkban Sipos Áron barátommal kitaláltuk, hogy állítsunk emléket Newtonnak, s legyen Gravitáció a film címe. Na, ezt már nem lehetett megvétózni – emlékezik vissza.
– A Holtpont egy kivégzésről szól, ezzel végérvényesen elzárta maga elől az érvényesülés lehetőségét – állapítom meg.
– A légy című filmet a Pink Floyd zenéje ihlette, a Holtpontét pedig a The Doors. Nyertem vele néhány filmfesztivált, valahol még a szovjet delegáció vezetője is megveregette a hátamat. Aztán valaki azt mondta nekem bizalmasan, te, Ferenc, a zenei aláfestésben a kivégzőosztag nem angolul, hanem oroszul vezényel. Nagyon meglepődtem, hiszen ezerszer hallottam azt az üvöltős, dobpergős számot, s angolul számolnak benne. Addig tipródtam, míg a The Doors bakelitlemezét elvittem egy hangmérnökhöz, aki a zenei stúdióban elemezte a zenét. Amikor visszaadta, azt mondta: igaz, különleges tájszólásban, de nem one, two, threere, hanem agyin, dva, trire lő a kivégzőosztag. Ezt követően a filmemet nem játszották, illetve nem nevezték sehová. Azt hittem, hogy tenisztrénerként folytatom a pályafutásomat.
A jövedelme alacsony maradt. Egész estés filmötletei voltak, Erich Kästner Május 35-jét és Hernádi Tibor figuraterveiből, idősebb Müller Péter forgatókönyvéből A rabbi macskáját is meg akarta rendezni, de nem kapott lehetőséget. Három évig bírta. A németek megvásárolták az egyik filmötletét, így 1984-ben egy koncertiroda segítségével Németországba került, hivatalosan muzsikusként. Zenélésről persze szó sem volt, rajzfilmstúdióknak dolgozott, és jól is keresett.
– Minden hónapban át kellett utalnom ötszáz márkát, plusz a nyugdíjjárulékot a Pannóniának. A hazai koncertirodában az elvtársak azt akarták, hogy még hangszerfelújításért is fizessek havonta öt márkát. Megmondtam: nekem se zongorám, se cimbalmom, se hegedűm, csak egy ceruzám van, erre már nem vagyok hajlandó.
Ezerkilencszáznyolcvannyolcban Torontóba hívták, Kanada legnagyobb stúdiójához, így családostul a tengerentúlra költözött. Munkaadói igen jó körülmények között, nagy becsben tartották, ő pedig nemcsak keményen dolgozott, hanem nagyon figyelt és sokat tanult is. Ott tudta meg, mit jelent igazán a szervezettség és a munkafegyelem. Reklámfilmet készített a Toyota kampányához és a The road warriort, amelyet az állam rendelt meg. Gátat akartak vetni a rengeteg balesetnek, amelyet a száguldozó biciklisták okoztak a városi autóforgalomban. A filmnek egyébként akkora sikere lett, hogy egész nyáron ott volt a buszmegállókban a karaktereiről készült poszter, s megnyerte vele az év reklámfilmjének járó díjat is.
– Négyszáznyolcvanan dolgoztak ebben a stúdióban, a büfés keresett a legjobban. Azt hittem, a szemem kiesik, ki volt írva, hogy „debreceni”. Kértem egyet, igazi volt, megharaptam, és spriccelt. Ez hogy kerül ide, kérdeztem a büféstől, mire kiderült, korábban egy óceánjáró hajón volt szakács, s ott ismerkedett meg egy magyarral, aki megkóstoltatott vele egy igazi debrecenit. Mivel Torontóban három magyar hentes is működött, a büfés ráállt az igazi debrecenire. Lunch time-kor vagy debrecenit, vagy rántott húsos zsemlét ettek nála az angolok és a kanadaiak kovászos uborkával.
Idővel Rófusz rájött, hogy a stúdió a megrendelőktől kapott pénznek csak töredékét adja oda neki a reklámfilmjeiért, ezért inkább csinált egy saját stúdiót, a Fly Filmset, amely elsősorban amerikai megrendelésre videoklipeket, reklámfilmeket és játékfilmekhez speciális rajzfilmeffektusokat készített. A technika nagy ívben fejlődött,
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
