Nyilvánossággal előzhetők meg a visszaélések

Az elmúlt években sikerült Magyarországon Európa egyik legdrágább, ugyanakkor talán a legkevésbé hatékonyan működő államát kialakítani, amelynek a rendbetételére az új kormányzatnak kisebb csodát kell majd végrehajtania. A magyar közigazgatás rossz minőségét jelzik az ellentmondásos, sok esetben önmagukkal is ütköző jogszabályok, amelyek miatt a bírósági rendszer is akadozva működik – egy-egy pert akár tíz évig is őrölnek a bíróságok malmai –, de a legnagyobb baj talán mégis a közszolgáltatások terén van. Az egészségügyi rendszer sokáig az összeomlás szélén tántorgott, de két-három éve már össze is omlott, amikor jól működő kórházakat bezártak, a megmaradtakban pedig nem jut elég pénz sem eszközökre, sem gyógyszerekre. Az oktatási intézmények szintén csak vergődnek és nem képesek a piacnak megfelelő végzősöket adni a munkaerőpiacnak. A vasutak egyre rövidebb pályákon, egyre drágábban juttatják el az utasokat az egyik düledező, mocskos állomástól a másik romhalmazig, az utak romos állapotán pedig már a Romániából érkezők is megdöbbennek.
Hogyan lehet a közösségi szolgáltatásokat úgy feljavítani, hogy közben azok költségei ne ugorjanak az égbe, és legyen még magyar állampolgár, aki képes – akár az adójából, akár a megvásárolt jegy árán keresztül – megfizetni azokat?
A közösségi szolgáltatásokkal kapcsolatban már több mint száz éve folyik a vita arról, hogy milyen szolgáltatásokat kell az államnak vagy az önkormányzatoknak végeznie, és miket kell hagyni a magánvállalkozásoknak, esetleg miket kell úgy koncesszióba adni, hogy az állam vagy az önkormányzat ellenőrizze és részben finanszírozza azt. Vajon olcsóbb-e, ha az állam vagy az önkormányzat saját tulajdonban lévő vállalatával látja el közszolgálati feladatait, vagy az az olcsóbb és hatékonyabb, ha magánvállalatokba szervezi ki e tevékenységek egy részét?
Sajnos sem a történelem, sem a külföldi példák nem adnak egyértelmű útmutatót. A magyar vasút története tanulságos ebből a szempontból. Kezdetben a magyar vasút állami kezdeményezésként indult, de nagyon hamar átadták a vasutakat magánkézbe – csak hogy pár év múlva ismét állami kézbe vegyék azokat. Hasonló volt a városi közlekedés is, amely szinte mindenütt Európában magánvállalkozási formában indult, aztán a huszadik század első felében rendre mindenütt önkormányzati vagy állami cégek vették át azok működtetését. De meglepő módon van példa arra is, hogy a magánkézben levő tömegközlekedési vállalatok is jól működtek, és van példa arra is, hogy az állami vagy városi tulajdonban lévő önkormányzati közlekedési vállalat hatékonyan teljesít. A BKV mindenesetre azt mutatja, hogy nem kell magánkézbe adni egy vállalatot ahhoz, hogy rosszul és drágán működjön. Sőt, az önkormányzati tulajdon egyenesen megkönnyítette, hogy a politikusok belepiszkáljanak a BKV-ba, és kiszedjenek annyi pénzt belőle, amennyit nem szégyelltek – bár a szégyen ez esetben talán fel sem merült…
A külföldi példák sem adnak egyértelmű fogódzkodót: Franciaországban például Párizsban az RATP nevű állami tulajdonban lévő vállalat látja el sikeresen a tömegközlekedés feladatait, míg vidéken számos helyen magántársaságoknak adták koncesszióba a városi tömegközlekedést – és az is jól működik. Ha sem a történeti példák, sem a külföldi tapasztalatok nem segítenek eligazodni, akkor kénytelenek vagyunk használni a józan eszünket, és gondoljuk végig a magánvállalatok bevonásának előnyeit.
Egyes tevékenységek kiszervezése nemcsak az állami vagy önkormányzati feladatok esetében fordul elő, hanem igen sok magánvállalat is kiszervez magából feladatokat – e példa segíthet a probléma megoldásában. Mikor kerül sor az ilyen kiszervezésekre? Elsősorban akkor, ha egy adott tevékenység iránti kereslet nagyon szezonális vagy hullámzó. Felesleges fenntartani egy szervezeten belül egy nagy létszámú egységet, ha arra csak időszakosan van szükség. Ugyanez igaz az állami tevékenységekre: azokat a tevékenységeket, amelyekre csak ritkán van szükség, de amelyek azért speciális ismereteket, esetleg speciális berendezéseket igényelnek, nem érdemes egy saját állami vagy önkormányzati cégben fenntartani, egyszerűbb néha megvenni az illető szolgáltatásokat a piacon. Ilyenek lehetnek például az ügyvédi szolgáltatások, de ilyen lehet az útépítés vagy -javítás is. Hasonlóképpen nem érdemes olyan tevékenységeket saját állami keretek között fenntartani, amelyek iránt a kereslet erősen hullámzik. Így például az állami munkaerő-közvetítést legalább részben ki lehetne szervezni az állami keretek közt, mert az állami munkaügyi szolgáltatások iránt egészen más volumenű és más típusú kereslet jelentkezik válság, és más fellendülés idején. Válság esetén az álláskeresők ostromolják az állami munkaügyi szervezetet, fellendülés esetén pedig a munkaerőt kereső vállalkozások – és alapvetően eltérő szolgáltatásokat kell e két esetben nyújtani.
A hullámzó kereslet kielégítésében és a változó feladatok ellátásában magánvállalkozások bevonása tehát segíthet. Ugyancsak megfontolandó olyan tevékenységek állami kézben tartása, ahol komoly verseny van, ahol magánszolgáltatók is jelen vannak a piacon. Ugyanígy azon tevékenységek esetében is hatékonyabbak lehetnek a magánvállalatok, ahol az emberekkel kell foglalkozni, például ahol empatikus és rugalmas ügyfélszolgálati munkára van szükség.
De vannak olyan tevékenységek is, amelyeket valószínűleg nem szerencsés kiszervezni és magáncégbe adni. Jó példa volt a huszadik század elején Bécs városa, amelyről a neves történész, Brigitte Hamann számos könyvben meglehetősen plasztikus leírást adott. Az 1880 és 1910 között megkétszereződött lakosságú Bécsben a korábban elsősorban külföldi magánvállalatok koncessziójában működő gázműveket és elektromos műveket önkormányzati tulajdonba vették, továbbá a városi vízművek is önkormányzati tulajdonban lévő vállalat volt. Az így létrehozott önkormányzati vállalatok hatékonyabban és olcsóbban látták el a feladataikat a történészek tanúsága szerint. Megkérdezhetjük, mi a közös ezekben a vállalatokban? Nyilván az, hogy a kereslet szolgáltatásaik iránt nem nagyon hullámzott, és olyan alapvető, mással ki nem váltható termékeket és szolgáltatásokat nyújtottak a város lakosainak, mint az ivóvíz, a gáz és a villamos áram. A közgazdászok úgy mondják, hogy „természetes monopóliumról” beszélünk ilyen esetekben, és csak nagyon nehéz (bár nem lehetetlen) a kötött, meglevő víz-, gáz- és villamosenergia-hálózaton versenyt teremteni a szolgáltatók között. Különösen a vízművek és csatornázási művek esetében van ez így, a gáz és villamos energia esetében napjainkban már legalább részlegesen lehet versenyt teremteni azzal, hogy a meglevő hálózatra több szolgáltató is betáplálhatja a gázt és a villamos energiát, a fogyasztó pedig választhat, hogy kinek a termékét engedi be magához a csövön vagy villamos vezetéken át. A vízművek esetében azonban ez általában már nem így működik, itt aztán tényleg természetes monopóliumról van szó, ahol nemigen lehet versenyt teremteni. De nagyon hasonló a távfűtés is, ha egy lakótelepen nincs más fűtési lehetőség választására mód. És talán nem meglepő, ha éppen a vízszolgáltatás esetében merült fel napjainkban a legtöbb kétely a magánvállalatokhoz való kiszervezés, koncesszióba adás hasznosságát illetően. Franciaországban több olyan cikk is megjelent az elmúlt években a sajtóban, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy soha sem volt még olyan drága az ivóvíz az országban, mint a vízművek magánkézbe adása óta. Pécsett szintén már évek óta panaszkodnak a magánkézben lévő vízművek szolgáltatásaira és áraira, ami egészen odáig ment, hogy a város vissza is vette a vízműveket az egyébként francia szolgáltató vállalattól – ez érdekes párhuzam a francia tapasztalatokkal.
Minden olyan állami tevékenység esetében érdemes megfontolni a kiszervezést, a legalább részleges magánkézbe adást, ahol nagyon hullámzó a kereslet az illető tevékenység iránt, vagy ahol felhasználóbarát szolgáltató rendszert kell működtetni, mert az ilyen tevékenységek esetében általában rugalmasabbak és hatékonyabbak lehetnek a magáncégek. Ott azonban, ahol nagyon erős természetes monopóliumokról van szó, mint például a vízművek, a távfűtés vagy akár a szemétszállítás, a magánkézbe adás valószínűleg csak a költségeket növeli, igazi verseny hiányában nem valószínű, hogy hatékonyabb lesz majd az illető tevékenység.
Persze mindez nagyon szép és jó, van azonban egy alapvető feltétele mindennek, nevezetesen, hogy az állam és az önkormányzatok tisztségviselői tisztességes és becsületes emberekből álljanak. Mert egy állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő vállalat könnyen válhat a korrupt politikusok vagy hivatalnokok zsákmányává – ezt elég sokszor láttuk az elmúlt években, mint ahogy a kiszervezés, a közbeszerzések és a koncesszióba adás is a visszaélések melegágya lehet.
És elérkeztünk ahhoz a végső kéréshez: hogy lehet mindezeket a visszaéléseket megelőzni? A válasz a 21. század elején adott, és csak azért nem éltek vele eddig is megfelelő módon, mert nem akartak. Ha az önkormányzat összes kifizetése, összes megrendelése, összes szerződése – legyen itt szó munkabérekről, állami támogatásokról vagy külső partnerekkel való kapcsolatokról – elérhető bárki számára egy nyilvános webhelyen, akkor a korrupció és visszaélések (mint például a végkielégítések) egy pillanat alatt napvilágra kerülnek, tehát nem is érdemes azokat megkísérelni. A technika adott, csak a megfelelő szándékra van szükség.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár