Királyaink hajdani szálláshelyén, Dömösön kezdjük egynapos tavaszi túránkat, ahol a község határában, a temető mellett található az 1107-ben felszentelt prépostság romja. Bár az altemplomba való lejutáshoz telefonon kellene értesíteni a gondnokot, a helyiség körablakán azért lekukkanthatunk a rekonstruált alkápolnába. (A legenda szerint 1063-ban a községben érte a halál I. Béla királyt, akire homályos körülmények között omlott rá a trónszéke.)
Megéri e kis kitérő, mielőtt elindulunk a csípős, kissé ködös áprilisi vasárnap fölfelé, a piros-zöld-sárga jelzés tanösvényén. A piros háromszög útvonal a Szentfa-kápolnánál ágazik el a piros, sárga és zöld jelektől.
Már az első lépések rádöbbentik a kirándulót: ez a túra nem lesz sétagalopp. Ugyanis a jelzés egy fa hatalmas, ágas-bogas gyökerénél kezdődik; keskeny, meredek ösvény visz a Pilis egyik – ha nem a legcsodálatosabb – panorámát nyújtó kilátóhelyéhez, a Prédikálószékhez. A meredeket szó szerint kell érteni, hiszen mindössze két kilométer alatt közel ötszáz méteres szintemelkedést kell leküzdenie a túrázónak. Sok pihenőt közbeiktatva haladunk mi is, gyakran megkapaszkodva egy-egy fa törzsében – feljebb húzva magunkat segítségükkel, és fújásnyi szünetet tartva a tövükben.
Így érünk az első érdekes látnivalóhoz, a Csaba-kövekhez. Előttünk egy korábbi vihar nyoma tűnik fel: derékba tört fa törzse sárgállik, messziről odavonzva a tekintetet. Innen az „ördög szántásának” nevezett meredek sziklás emelkedőn visz tovább a jelzés, amin jószerivel végig négykézláb mászva tudunk csak haladni – ami különös izgalmat kölcsönöz a túrának. A Rám-szakadék és Lukács-árok turista „áradatával” ellentétben itt szinte madárral sem találkozunk, így meglepetésként hat, amikor egy fiatal pár jön velünk szembe lefelé. – Messze vannak még a Vadálló-kövek? – kérdezzük lihegve, levegőért kapkodva, ám a válasz tovább csigáz minket, mert bizony még jó fertályóra a túrázók szerint. A fizikai fáradalomért cserébe, vissza-visszapillantva pompás látványban van részünk, ahogy a szemközti vonulatokat vizslatjuk.
Végre elérjük a több millió évvel ezelőtti vulkán kalderájának megmaradt andezitperemét, a Vadálló-köveket, sorban a Nagytuskó, a Szélestorony, a Bunkó, a Függőkő, a Fordított felkiáltójel és végül az Árpád trónja. Néhányat felismerünk, párat nem, de ez a szép a természetben, mindenki mást lát benne, mindannyian más miatt szeretjük. Árpád trónjánál találkozunk egy másik túrázóval, aki fényképezőgépén megmutatja, mi vár ránk, ha még további húsz percet kapaszkodunk fölfelé. Túránk céljának lélegzetelállító képe azonnali továbbhaladásra sarkall bennünket. És valóban: felérve a Prédikálószékhez, olyan látványban van részünk, mely csak a Dunakanyart népszerűsítő filmekben, posztereken látható, de amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell életében.
A Duna útját követve feltűnik a lábunk alatt Zebegény, Szob, a másik irányban Nagymaros és Visegrád panorámája. Különösen ez utóbbi pompás kép, büszkén áll a fellegvár alatt nyugvó meredek hegy, csak mintha fentről kisebbnek tűnne, mint a Dunáról kémlelve. A Prédikálószéktől lefelé egészen a zöld kereszt jelzésig haladunk, ahol élesen balra fordulva Lepence felé folytatjuk utunk. Aki erre indul lefelé, hosszú gyaloglásra készüljön fel. A zöld kereszt egy ponton keresztülhalad a Lepence és Pilisszentlászló közti műúton. Aki hamarabb elfárad, itt akár stoppolhat is Visegrád felé, mi is ezt választjuk. A sok élmény után, és megannyi kilométerrel a lábban jólesik egy finom, kiadós estebéd – a visegrádi Reneszánsz étteremben költjük el étkünket, amely oly bőséges, a cserépedényen annyi a finomság, hogy bizony kifog rajtunk. Egyben sült puha, omlós pisztráng, fogasjava, remekül fűszerezett roston sült sertésszűzpecsenye és csirkemell, héjában sült burgonya, sajtrúd ropogósra sütve, párolt zöldségek és gyöngyhagyma, mindez négyféle szósszal kínálva – még a legéhesebb gyomrot is hamar megtöltik.
origo.hu
Nyomoz a rendőrség: Sorozatosan tűnnek el a gyerekek ebből az otthonból
