Schwajda építőmester

Az építőmester nem ül steril rajzasztal mögött, hanem ismeri az egyszerű szavakat. Ezek az ő szerszámai. Nem lehet tudni, kitől szerezte őket, halála után pedig senki nem nyúl majd hozzájuk… Elfelejtették, hogyan kell használni. Mert nem is tudták soha. Honnan is tudták volna? Ki tanította valaha is azt a tudást, hogyan kell a színházi emberhez szólni? Az emberhez, aki valamilyen fátum bűvöletében a színházba tévedt, és mint légy a papíron, ott ragadt. Schwajda ismert egy nyelvet. Csak egyet. Ugyanazt használta, ha színésszel, portással, díszítővel vagy politikussal, újságíróval beszélt. Milyen volt Schwajda nyelve? Zavarbaejtően őszinte és durván egyszerű. Mindig közvetlenül csak a lényegről volt hajlandó kommunikálni. Nélkülözte a tolerancia stiláris finomságait és az illem mezei alapszabályait. Ez a nyers erő megkarcolta az embert, és zavarával a sarokba kényszerítette, hogy utána ugyanilyen váratlanul jótékony iróniával oldja fel a helyzetet. Ezért nem lehetett rá sohasem haragudni. Idővel mindig lelepleződött, hogy ez az egész csak álca. A kíméletlenül egyenes és ironikusan szellemes nyelv mögött az infantilizmusig gátlásos, szégyenlős ember húzódott a dölyfös magányba. És ebben a nehezen kifürkészhető magányában egyszer csak szeretnivaló lett, és a nyelv ettől a pillanattól fogva mint szerszám működött. Mennyi mindenre lehetett volna használni! Schwajda azonban mester volt. Nem igazgató, nem író, nem dramaturg, hanem építész. Paradox módon épületeit is mind szavakkal építette. Emberségből, elpalástolt szégyenlős szeretetből táplálkozó szavaiból. Épületei a társulatok és a színházai. Épület immár Ő maga is, aki már életében élő legenda volt. Nemrég Miskolcon jártam, abban a színházban, ahol l982-ben megismerkedtem vele. Akkor Csiszár színházában voltunk mindketten alkalmazottak. Most sehol egyetlen ismerős arc. Közömbösen bámulnak rám, nem tudják, ki vagyok. Tulajdonképpen itt már nem is vagyok senki. Mint kígyó a bőrét, hagyjuk magunk mögött a falakat. Schwajda falai még sokáig fognak állni ugyan, de épületei a mester létével együtt szétpattantak. Mégis mi, akik láttuk Őt építeni, mi, akikből és akiknek épített, úgy vagyunk ezzel az emlékkel, ahogy Bálint György a toronyőrrel: lehet, hogy nem lesznek többé tornyaink, de amit láttunk, azt az emlékeinkből már nem marhatja ki semmi. Érzem, Schwajda mennyire utálná ezt a mondatot. Nem azért, mert nem értene vele egyet, hanem mert érzelmet szimatolna benne. Pedig ezt most kénytelen lesz elviselni: a könnyben úszó szemeket, a virágokat, a sírással küszködő suttogásokat. Én meg nem tudom, mit írjak még… Elmesélek inkább egy történetet: Élt egyszer Szegeden egy operaénekes, akit nem nagyon szerettek sem az emberek, sem a kollégái. Legnagyobb érdeme az volt, hogy a háború alatt tévedésből elvágott egy telefonvezetéket, és ezért később partizánnak nyilvánították. Történt egyszer, hogy ez az énekes egyszer felváltva énekelte Gregor Jóskával a kertész szerepét a Figaró házasságában, és annyira izgult, hogy a szünetben egyszer csak hanyatt vágódott és meghalt. Persze a közönséget hazaküldték, a holttestet letakarták a saját színpadi köpenyével, leoltották a színpadon a villanyokat, az operisták meg leültek a büfében, és egy ideig próbáltak gyászolni. Ittak, üres tekintettel bámultak maguk elé, és csak hümmögtek, hogy hát igen. Hát igen… Így ment ez egy darabig, amikor is elkezdődtek ezek a hangok: „Most szóljatok hozzá! Más értékes ember évekig kínlódik rákban, és pont ennek a tehetségtelen állatnak sikerült ilyen gyorsan meghalni a színpadon.” Egyre paprikásabb lett ellene a hangulat, végül valaki megpendítette: „Gyerünk, nézzük meg. Én nem is hiszem el, hogy ez meghalt. Ez csak itt hülyít minket!” Erre fölkerekedett az egész társaság, és belestek a hátsó vasajtón. A színpad kihalt volt, a holttest még mindig ott hevert saját köpenyével takartan. Megnyugodtak: Na azért!
Talán ezen elmosolyodnál, drága Gyuri.
(Tisztelői, barátai ma délután fél háromtól búcsúzhatnak el Schwajda György író-rendezőtől, a Nemzeti Színház alapító igazgatójától a teátrum hajóorrában. Temetése később, szűk családi körben lesz.)