SZDSZ: antikommunistából MSZP-szövetséges

V Á L A S Z T Á SAnnak dacára, hogy a legfőbb kérdésekben senkit nem ért meglepetés az idei parlamenti választások eredménye miatt, érdemes egy pillanatra megállni és visszapillantani. És ízlelgetni kicsit a mondatot: a rendszerváltás idejének két politikai főszereplője, az MDF és az SZDSZ parlamenti pártként nincs többé. Mindkét politikai erő nagy utat járt be addig, amíg esküdt ellenségekből politikai szövetségesekké váltak. Áttekintésünkben megkíséreljük röviden felidézni azokat a sarkalatos eseményeket, amelyek leginkább meghatározták a két párt történetét.

A rendszerrel szemben álló, ámde meglehetősen tagolt kisebb társaságok a hetvenes évektől kezdve egyre inkább kezdtek közösséggé szerveződni, amely folyamat részeként létrejöttek az illegálisan készített és terjesztett kiadványok. A szamizdatkorszak talán legjelentősebb műhelye az 1981-ben indult Beszélő, amelynek szerzői között volt számos későbbi vezető SZDSZ-politikus, így például a párt első elnöke, Kis János, illetve Kőszeg Ferenc, Haraszti Miklós, Solt Ottília, Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Pető Iván, Magyar Bálint, valamint Demszky Gábor is. A magukat egyre többször liberálisnak nevezők a szamizdat szubkultúrában viszonylag pontosan megfogalmazták mindazokat a téziseket, amelyekről a nagyközönség úgy gondolta, azok a nyugati demokratikus világ alfáját és ómegáját jelentik. Ezek között – természetesen – kiemelt helyen szerepeltek az emberi szabadságjogok, beleértve a vallás, a szólás, a gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadságát. Az antikommunista és a piacbarát retorika pedig később azt a képzetet ébreszthette, hogy az SZDSZ alkalmas lehet a rendszerváltás levezénylésére.
A Szabad Kezdeményezések Hálózata 1988. május 1-jén alakult meg a Beszélőhöz közel álló értelmiségiek kezdeményezésére. A „Hálózat” alapjain pedig fél évvel később, 1988. november 13-án létrejött a Szabad Demokraták Szövetsége mint párt. A budapesti Jurta Színházban megalakított szervezet néhány hónappal később már részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. A tanácskozássorozat célja az volt, hogy a rendszerellenes erők (amelyeken belül az SZDSZ mindig szerette megkülönböztetni magát, mégpedig a „demokratikus ellenzék” kitétellel) megállapodjanak abban a közös nevezőben, amely alapján megvalósítható az átalakulás.

Főpróba: a négyigenes népszavazás
A köztársasági elnök megválasztásával kapcsolatban az SZDSZ (valamint a Fidesz, az FKGP és az MSZDP) azon az állásponton volt, hogy az államfőt az új parlament hivatalba lépése után kell megválasztani. Akkoriban még a közvetlen elnökválasztás volt napirenden, és fennállt annak a „veszélye”, hogy az ország legnépszerűbb politikusa, az MSZMP-s Pozsgay Imre nyeri el a hivatalt. Az SZDSZ ezt mindenképpen el akarta kerülni, ezért kezdeményezésével kiírták az úgynevezett négyigenes népszavazást. Az 1989. november 26-án tartott referendumon a következő kérdések szerepeltek: 1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?; 2. Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?; 3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy a kezelésében levő vagyonról?; 4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget? A leglényegesebb, az államfő választására vonatkozó kérdés mindössze hatezer szavazattal kapott több igen választ, mint nemet, a többinél 90 százalék feletti volt az igenek aránya. A főpróba tehát sikerült: ha hajszálon múlott is, de az SZDSZ önmagának is bebizonyította, hogy képes többséget jelentő választói támogatást szerezni.
Az első szabad választást megelőző másfél-két év volt az SZDSZ fénykora, legalábbis annyiban, hogy akkor még tényleg úgy tűnt: nem csupán egy szűk kör érdekérvényesítő lobbiszervezetéről van szó, hanem valódi képviseletre szerződött demokraták értékközösségéről. Ezt nemcsak ma nem hiszi szinte senki az SZDSZ-ről, hanem már 1990 után néhány évvel is igen kevés idealista támogatója maradt a pártnak.

Sokk után MDF–SZDSZ-paktum
Az SZDSZ számára kiheverhetetlennek tűnő sokkot okozott, hogy nem nyerte meg az 1990-es parlamenti választásokat. A pártot alig néhány százalékponttal megelőzte az MDF, amely a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal közösen megszerezte a parlamenti többséget. A szabad demokraták viszont tárgyalási pozícióba kerültek: a rendszer valódi megváltoztatásához számos kétharmados törvényt kellett alkotnia a parlamentnek. Az SZDSZ az ehhez szükséges politikai támogatást csak kemény feltételek ellenében volt hajlandó teljesíteni, ezek egyike volt, hogy a párt ügyvivőjét, Göncz Árpádot kell köztársasági elnökké választani (a közjogi módosítások végül a parlament általi államfőválasztást rögzítették – a szerk.). Az őszi önkormányzati választást már megnyerte az SZDSZ, a főpolgármester pedig Demszky Gábor lett. Az első ciklus fontosabb eseményei közé tartozott a taxisblokád, amelyet a szabad demokraták támogattak, valamint a Demokratikus Charta megjelenése, amely a „fasisztaveszély” ellen tömörítette a baloldal és a liberálisok holdudvarát.
A kemény mag és a kommunista utódpárt
A párt belső élete sem volt minden vihartól mentes. Kis Jánost még 1991 novemberében a konzervatív–liberális Tölgyessy Péter váltotta, a párt kemény magja viszont nem volt hajlandó együttműködni vele, és egy esztendő elteltével Pető Iván vette át az irányítást.
Az 1994-es választáson az MSZP megszerezte a parlamenti mandátumok több mint felét, ennek ellenére az SZDSZ (ki tudja, valójában milyen okból) csatlakozott a kormányhoz. Ezzel kétharmados, alkotmányozó többség jött létre. A párt megítélésének nagyon rosszat tett a lépés, hiszen éppen a legharcosabb antikommunista erő legitimálta a kommunista utódpártot. A ciklus legnagyobb botránya a Tocsik-ügy volt, amely miatt 1997-ben Pető Iván lemondott pártelnöki posztjáról. A botrányból kialakuló politikai és koalíciós válság később választási vereséghez vezetett, a párt támogatóinak kétharmadát elveszítette.
Az 1998-ban hivatalba lépő polgári kormány idején az MSZP már „természetes szövetségese” volt az SZDSZ-nek, és ez így maradt a Medgyessy-kormány idején is. Amikor a második szociálliberális kormány megalakulása után, 2002 nyarán kiderült, hogy a kormányfő a kommunizmus titkosszolgálatának ügynöke volt, az SZDSZ végül mégis kiállt Medgyessy mellett. Ezzel ismét arcul köpte saját magát, de így tett évekkel később is, amikor az őszödi beszéd után nem hagyta magára Gyurcsány Ferencet, vagy később, amikor a 2006. októberi véres események után Kuncze Gábor pártelnök gúnyolódott a megsérült Révész Máriusz fideszes képviselőn.
2008 tavaszán a szociális népszavazás súlyos vereség volt az MSZP–SZDSZ-koalíció számára. Gyurcsány Ferenc a pártközi megállapodás ellenére menesztette Horváth Ágnes egészségügyi minisztert, amire válaszul a szabad demokraták bejelentették: április 30-i hatálylyal felbontják a koalíciót. A szabad demokraták megítélésének az sem tett jót, hogy bár ellenzéki erőként határozták meg magukat, mégis folyamatosan támogatták a kisebbségi kormányt, sőt, bár az ellenkezőjét ígérték, az egy évvel ezelőtti miniszterelnök-cseréhez is megadták a szükséges támogatást.
A párt vezetése körüli botrányok közül a legnagyobb Kóka–Fodor-párharc néven híresült el, amely egy választásicsalás-sorozatot és megismételt tisztújítást követően Fodor Gábor győzelmével végződött.
A párt 1990-ben és ’94-ben még több mint egymillió szavazatot kapott, majd 1998 és 2006 között 310–350 ezer között mozgott a támogatók száma. A tavalyi európai parlamenti választásokon már a szlogenként is szereplő „200 001 szavazat” elérése sem sikerült, az MDF-fel kötött idei egyezség nyomán pedig pártként már harcba sem szállt a voksokért. Az SZDSZ, a rendszerváltás egyik vezérereje már nem lesz jelen az új parlamentben.