Sokat beszélnek, írnak mostanában Katynról a világban. A számos személyt, vezető beosztású politikust, magas rangú katonai vezetőt és magát a köztársasági elnököt is szállító lengyel repülőgép katasztrófája orosz területen súlyos gyásszal borította el Lengyelországot, a megdöbbent világ pedig együttérzéssel csatlakozott. A világ velünk, a lengyel nemzettel most együtt érző közvéleménye hirtelen és váratlanul szembesült a több mint fél évszázadon át eltitkolt, később pedig a jelentőségét illetően keleten és nyugaton egyaránt háttérbe szorított katyni igazsággal.
Ötéves voltam, amikor 1939. szeptember elsején a hitleri német csapatok megtámadták Lengyelországot. A hazámmal szövetséges Anglia és Franciaország hadat üzent ugyan Németországnak, de csak formailag, mert valódi katonai tevékenységre nem került sor. Ez felbátorította a Szovjetuniót, amely a Molotov–Ribbentrop-paktum háború előtti megkötése után szövetségese volt Németországnak, szeptember 17-én a másik oldalról, hátulról szintén megtámadta a németekkel harcoló Lengyel Köztársaságot. Lengyelország nem adta fel, nem kapitulált még ekkor sem, de legfőbb vezetése el kellett hagyja az országot, hogy ne kerüljön fogságba, és újjáalakulhasson az emigrációban. Hasonlóan a lengyel hadsereg is parancsot kapott a határátlépésre – Magyarország és Románia felé –, hogy az ellenséggel való további harc céljából újjászerveződhessen nyugaton, az emigrációban.
A szovjetek fogságába 250 ezer lengyel katonai vagy paramilitáris szervezethez tartozó személy esett – közöttük mintegy 25 ezer tiszt és tábornok, akik nem vetették le egyenruhájukat, de nem sikerült elhagyniuk az országot vagy elrejtőzniük. Egységével délnek tartott tartalékos hadnagy édesapám is, de a szovjetek elfogták.
A háború idején megtudtuk (édesanyám és én, a németek által elfoglalt országrészben), hogy édesapám Ukrajnában Harkov után Sztarobielskbe került, egy fogolytáborba, ahonnan 1940 elején még postai levelezőlapokat is kaptunk tőle. Ilyen tábor természetesen több is volt. A legismertebbek közé tartozik még a Moszkvától délnyugatra és Szmolenszktől délkeletre fekvő Kozielsk, valamint a Moszkva és Szentpétervár közötti út körülbelül felénél lévő Osztaskov. Aztán 1940 tavaszán váratlanul megszűntek a postai küldemények ezekből a táborokból.
Jelenleg eléggé ismert az elhurcolt lengyel katonatisztek sorsa, akiket 1940 tavaszán szállítottak a kivégzés helyszínére, tarkón lőtték őket és tömegsírokba dobták. Kevesebb szó esik a szovjet hazugságok történetéről és gaztetteik eltussolása érdekében kialakított változataikról.
1941 júniusában, amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, a korábbi szövetségesek ellenségekké váltak, és Sztálin a szövetséges országok oldalára került. Anders tábornok vezetésével kezdték toborozni a Szovjetunió területén felállítandó lengyel hadseregbe a tiszteket, de kiderült, hogy hiányoznak. A szovjet magyarázkodás ekkor egészen primitív volt. Sztálin, Berija és Molotov szerint ezeket a tiszteket „szabadon bocsátották és szétszéledtek”, vagy „Mandzsúriába szöktek”. Ez volt a hazugságpolitika első szakasza. 1943 áprilisában tette közzé a berlini hírügynökség, hogy a Szmolenszk melletti katyni erdőkben a szovjetek által legyilkolt lengyel katonatisztek tetemeit találták tömegsírokban. Ezután a szovjet hatóságok azonnal taktikát váltottak. Már nem tettették, hogy nem tudják, hol vannak a lengyel tisztek, és kiadtak egy nyilatkozatot, miszerint a bűntényt a németek követték el 1941-ben, amikor csapataik elfoglalták azt a területet. A Szovjetunió sebtében még fel is állította a Burdenko Különleges Bizottságot is (vezetőjének nevéről kapta az elnevezést), gondolván, hogy legjobb védekezés a támadás. Egyébként Anglia és az Egyesült Államok is pontosan ismerték a tényeket, de szintén eltitkolták a szovjetek gaztettét a hitleristák elleni további harcok érdekében, és ebben a küzdelemben a Szovjetunió volt a legfőbb katonai szövetségesük. A háború után, amikor a németeket a nürnbergi nemzetközi katonai bíróság elítélte, a szovjetek ismét megpróbálták a németeket megvádolni a katyni mészárlással. A szovjet vádakat azonban megalapozottság hiányában elutasították, de a bíróság a valódi tetteseket ekkor nem kereste. A Nyugat álláspontja a háborút követő években sem változott.
Lengyelországban a háború után a kommunista uralom és a Szovjetuniótól való függés miatt Katyn tabutéma volt, mint ahogy magában a Szovjetunióban is. Katyn, mint olyan, nem létezett, be volt tiltva. Ez volt a szovjet hazugságpolitika következő szakasza.
Katyn témakörében az áttörés a gorbacsovi peresztrojka idején, a lengyelországi rendszerváltás után, 1990 áprilisában következett be. A szovjet TASZSZ Hírügynökség ekkor tette közzé a Szovjetunió vezetésének hivatalos közleményét, amelyben elismerik, hogy a lengyel katonatiszteket Katynban a szovjet biztonsági szolgálat, az NKVD végezte ki. Ez volt a legelső alkalom, hogy elálltak a hazugságoktól, amelyeket a fájdalmas, de őszinte beismerés követett szovjet részről az egykori bűntettet illetően. Megkezdődött az Orosz Katonai Főügyészség és a Lengyel Főügyészség közös nyomozása a mészárlás ügyében, egyben megkezdték ismét a nagyszabású exhumálásokat Katynban, valamint Harkov mellett (itt találhatók az áldozatok Sztarobielskből, s itt van az én édesapám is), és a Kalinyin melletti Miednojéban. Ez utóbbi helyen temették el az osztaskovi tábor fogoly áldozatait. Az orosz elnök, Jelcin, 1992-ben átadta Lech Walesa lengyel elnöknek annak az 1-es számú, szigorúan titkos dossziénak a dokumentumait másolatban, amely tartalmazza Sztálin és a Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága még hat tagjának parancsait, amelyek szerint agyon kell lőni 25700 lengyel tisztet és „a szovjet hatalom más, megrögzött ellenségeit”. A lefolytatott vizsgálatból kiderült, hogy háromnál több tiszti fogolytábor is volt, s ezek tömegsírjai a területükön kívülre esnek, többek között a Kijev melletti Bikovniában találhatók. A kilencvenes évek közepén aláírtak egy megállapodást három lengyel katonai temető létrehozásáról: Katynban, Harkovban és Miednojéban. Ezeket a temetőket 2000-ben szentelték fel, s adták át. És ez volt a bűntény eltussolásának egykori hazugságpolitikájától való eltávolodás csúcsa – már Putyin elnöksége alatt. Ezek után újabb nehézségek merültek fel.
A Lengyelországnak címzett orosz fenntartások bizonyos előítéletekből származnak. Oroszország ugyanis, úgy mint a korábbi Szovjetunió, emlékszik, hogy Lengyelország az I. világháborút követően keleti határaiért harcolt a bolsevik állammal, és győztes csatát vívott vele Varsó alatt 1920 augusztusában, amit ma is a „Visztula menti csodának” hívnak, s amely meghatározta a több mint 130 év nem létezés után az új Lengyelország sorsát. Egy másik régi orosz komplexus még, hogy a lengyelek III. (Vasa) Zsigmond király alatt 1610-ben elfoglalták Moszkvát és azt a király a fiának, Wladyslawnak (akit az orosz bojárok egy része cárnak választott) tartotta megszállva két éven át, 1612 novemberéig. A lengyel katonai egységek fegyveres kiűzésének napját a Kremlből (november 4.) az orosz alsóház, a duma, az oroszok nemzeti ünnepévé emelte 2004-ben az egykori november 7-re eső szocialista ünnep helyére.
Jelenleg a Katyn melletti lengyel repülőszerencsétlenséget követően, valamint az orosz vezetők – Putyin és Medvegyev – baráti gesztusait látva bízni lehet abban, hogy megmozdult valami, hogy jobbra fordulnak az orosz–lengyel kapcsolatok. Oroszországnak nyilvánosságra kellene hoznia a halálra ítélt lengyel tisztek utolsó listáit is (még körülbelül négyezer név hiányzik), és a holttestek megtalálási helyét. Azonkívül Lengyelországnak biztosítani kellene Oroszországot, mint a Szovjetunió jogi örökösét, hogy állampolgárai nem követelnek kártérítést a szenvedésért és az ott ért veszteségekért, továbbá rábírni egyben a katyni mészárlás és a kommunista rendszer emberiség ellen elkövetett bűntettének beismerésére.
A katyni kérdéskör taglalása végén az alkalmat kihasználva feltétlen szeretnék megemlékezni arról, hogy számunkra, a lengyelek számára ily tragikus időben mennyire érezzük a magyar emberek, a magyar állam együttérzését. Gyakran osztoznak most fájdalmunkban ismeretlen emberek is, mintha a mi nemzeti veszteségünk a sajátjuk lenne – de a magyarok a lengyelek szerencsétlenségét mindig úgy élték meg, ahogy mi, lengyelek éljük át a magyarok nemzeti tragédiáit. És ez a mi kölcsönös barátságunk mértéke.
A szerző költő, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma
és Levéltára igazgatója
origo.hu
Kigyulladt egy balatoni büfé
