Történelem számokba zárva

A magyar többpárti parlamentarizmus 1868-cal kezdődő történetében alig fordult elő, hogy egy párt vagy választási pártszövetség olyan nagy fölénnyel szerezzen többséget a törvényhozásban, mint most a Fidesz–KDNP koalíciója

Lezajlott a húszéves rendszerváltoztató történelmi folyamat legfontosabb és legérdekesebb népképviseleti választása, jogerőre emelkednek a mandátumok, a kedélyek legfeljebb az elért eredményükben csalódott politikai frakciókban nem csitulnak. A magyar többpárti parlamentarizmus 1868-cal kezdődő történetében alig fordult elő, hogy egy párt vagy választási pártszövetség olyan nagy fölénnyel szerezzen többséget a törvényhozásban, mint most a Fidesz–KDNP polgári koalíciója. Okkal mondta Orbán Viktor a győzelem pillanatában, hogy az elért 68 százalékos eredmény „világszám”, hiszen ilyen markáns eltolódás a szokásos 50-50 százalék körüli hatalommegosztási súlyponttól tényleg példa nélküli az 1945 utáni, úgynevezett euroatlanti politikai világrendben.
A másik nagy meglepetés, főként a baloldali-liberális politikusok és politológusok számára, hogy egy szinte a semmiből gyorsan felfejlődött radikális jobboldali-nacionalista párt egyből 12 százalékos arányban juthat szerephez az Országházban. (Ez a képviseleti arány több EU-tagállam parlamentjében éppenséggel megnyugtatná a szélsőjobb előretörése miatt aggódókat.) Bárhogyan is nézzük, a mostani parlamentben a polgári közép jobb és a radikális nemzetiek, illetve a két baloldali képviselőcsoport aránya 80:20. A Jobbik 47 fővel képviselteti magát a 386 tagú Országgyűlésben, ezt a számot jegyezzük meg.
Látván, hányszor megismétlődnek a múlt hibái, kudarcai, a történelem mintha nem az élet tanítómestere lenne – amint mondják –, talán mégis érdemes utánanézni néhány adatnak a modern magyar népképviseleti rendszer történetéből, és levonni a tanulságot a számok és arányok törvényeiből. Praktikus kiindulási pontnak az 1910. esztendő kínálja magát. Kerek száz év pergett le azóta, pár évvel korábban – 1905-ben – vették birtokba az új, gótikus Házat a képviselők, és éppen akkor érte el egyik csúcspontját a modern választójogért folytatott belpolitikai küzdelem. 1910. február 27-én a 48-as Párt és a Függetlenségi Párt manifesztumban kötelezte el magát az általános választójog mellett. Március 23-án királyi leirat rekesztette be az országgyűlés munkáját, a felolvasása alatt ellenzéki képviselők vaskos törvénykönyvekkel és tintatartókkal dobálták Lukács László miniszterelnököt. A polgári és a baloldali ellenzék egyként csatlakozott a nemzeti radikálisok követeléséhez, és egy pártok fölötti, országos szövetségbe tömörültek a választójogért. A június 1. és 10. között lezajlott képviselő-választásokon a Nemzeti Munkapárt 256, a Kossuth-párt 51, a Justh-féle liberálisok 44 mandátumhoz jutottak, a maradék 62 képviselői helyen további hat párt és tömörülés, illetve 8 független képviselő osztozott a 413 tagú parlamentben. A szintén 1910-ben megtartott népszámlálás szerint Magyarország lakossága 18246533 fő volt (Horvátország nélkül), választójoggal azonban mindössze 1162241 személy rendelkezett, az ország lélekszámának csupán a 6,4 százaléka. Az 1913. évi törvénymódosítás ezt a lakosság arányt 6,8 százalékra emelte, újabb választásra pedig már nem került sor: a ’14 nyarán kitört világháború elsöpörte, a közjogi reformküzdelmekkel együtt.
1917 decemberében, a már széthullóban lévő országban Vázsonyi Vilmos liberális demokrata képviselő terjesztette be azt a választójogitörvény-javaslatot, amely szerint az 1913. évi 1,838 milliós cenzust 3,595 millióra emelnék fel. A következő voksolásra azonban öt évig kellett várni, s közben a helyzet drámaian megváltozott. Magyarország területe a harmadára, lélekszáma a 40 százalékára zsugorodott. Az 1922. május 28. és június 11. között megtartott nemzetgyűlési választásokon – kormányrendelet értelemében – így is 2381598 személy, a csonka ország 8 millió lakosának 29 százaléka volt jogosult részt venni, ami felért egy nagyvonalú reformmal. A 245 mandátum túlnyomó többségét keresztény-nemzeti pártok nyerték, ami a Károlyi Mihály és Kun Béla nevével fémjelzett korszak, majd Trianon után nem volt meglepő. Gróf Bethlen István 1931. augusztusig tartó, konszolidáló kormányzása alatt kétszer került sor országgyűlési választásra: 1926 decemberében a mandátumok 60,1 százalékát – 170 helyet – a középjobb-konzervatív Egységes Párt takarította be, a maradék 75 mandátum 8 párt jelöltjei és 9 független képviselő között oszlott meg; 1931 júniusában az Egységes és a Keresztény Szociális Gazdasági Párt együtt 194 hellyel (65 százalék) végzett a többi három párttal és a 20 párton kívüli aspiránssal szemben, a gazdasági világválság ellenére. Gróf Károlyi Gyula új kormányát sokkal inkább a T. Házon kívüli politikai körökből – balról és szélsőjobbról – érték támadások, mintsem a nemzetgyűlés padsoraiból.
1932 őszére mégis megbomlott a jobboldali egység. A Bethlen vezette egységesek szakítottak a kormánnyal, Horthy kormányzó a lemondott Károlyi helyett Gömbös Gyulát bízta meg a miniszterelnöki teendőkkel. Közép-Európa Hitler Németországának befolyása alá került, nemhogy a világháborút vesztett országokban, de még a versailles-i utódállamokban is gombamód szaporodtak a szélsőjobboldali, fasiszta, falangista, legionárius, antiszemita és idegenellenes mozgalmak. Gömbös hiába igyekezett fellépni a magyarországi ébredő, fajvédő, antiszemita és nemzetiszocialista formációkkal szemben, a ’30-as évek derekára ezek megizmosodtak, a mérsékelt jobboldal nyakára nőttek. Zajos tevékenységüket a militáns, bajtársi, gárdista szerveződés, szellemi kapacitásukat a romantikus nacionalizmus, a fanatikus küldetéstudat és a primitív, ezoterikus „világnézet” jellemezte, társadalmi hátterüket, utánpótlásukat a veterán frontkatonák, plebejus kispolgárok, agrárproletárok és sikertelen értelmiségiek alkották.
Gömbös Gyula kormányfő 1935. február 14-i rádióbeszédében elhatárolódott a szélsőjobbtól, a márciusi országgyűlési választásokon pedig váratlanul nagy sikert ért el a mérsékelt jobboldal. A Nemzeti Egység Pártja egyedül elért 170 mandátuma – 69, 4 százalék! – az arányát tekintve jobb, mint amit Orbánék most elértek, a 262 „egyszínű” képviselői hely azért mégis szebben mutat a parlamenti patkóban. Ugyanezen a voksoláson a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt 2, azaz kettő képviselőt juttatott be a törvényhozásba.
A hazai szélsőjobboldal politikai áttörése az 1939. május 28–29-re kiírt országgyűlési választáson következett be (előzőleg – az 1938. évi XIX. törvénnyel módosították – a képviseleti szisztémát: a 260 parlamenti helyből 125-öt pártlistáról, 135-öt egyéni választókerületből lehetett megszerezni). A konszolidált jobboldali Magyar Élet Pártja 183 helyével megszerezte a mandátumok 61 százalékát, a második helyen végzett Nyilaskeresztes Párt 31 képviselője 12 százalékot tett ki, ez utóbbiak mellé azonban öt további nemzetiszocialista, fajvédő párt 14 képviselője és 2 párton kívüli honatya sorakozott fel. Összesen tehát 47 országgyűlési képviselő reprezentálta a valódi, militáns hazai szélsőjobboldalt a T. Házban. De nem sokáig. Szeptemberben 29-én Hubay Kálmán nyilas pártvezető bejelentette az országgyűlés bojkottját – amíg a börtönbüntetését töltő Szálasi Ferencet nem részesítik kegyelemben –, decemberre válságba sodródott a frakció, egy sor képviselő kilépett a pártból (hogy köztisztviselő lehessen!), a jobbszárnyat megosztotta a torzsalkodás. A háborús konjunktúra fellendítette a gazdaságot, megszűnt a munkanélküliség, a bécsi döntések országgyarapító sikerélménye kihúzta a talajt az utcai nacionalisták alól. Az ő idejük csak 1944. október 15-e után érkezett el, amikor Magyarországon már két idegen hatalom hadserege volt az úr.