Jóstehetség nélkül is megjövendölhető, hogy lesznek, akik könyvének arányait fogják megkérdőjelezni, mások talán a Kalligram Kiadó kiadványában szereplő névsort bírálják, vagy a hiányzó szerzőket hánytorgatják fel. Pedig a megbékélés útmutatója is lehetne egy új magyar irodalomtörténeti kalauz.
– Elképzelhetőnek tartom én is, hogy több kifogás éri a könyvemet. Ez magától értetődik, hiszen ahányan otthon vagyunk benne, annyiféleképpen látjuk a modern magyar irodalmat. Én az írói beszédmódok és stratégiák felől próbáltam közelíteni az anyaghoz. Mitől modernek az egymástól szemléletben és világképben oly távol álló életművek, mint mondjuk Tormay Cécile-é, Tamási Ároné és Márai Sándoré, hogy kapásból ezeket a neveket említsem. Meggyőződésem, hogy az ön által említett megbékélés csak az irodalmi értékek mentén lehetséges, az irodalmiságon kívüli szempontok radikális elutasításával. Én, amennyire ez lehetséges, igyekeztem a sokfelé ágazó, egymással is rejtett párbeszédet folytató életműveket egyben látni, láttatni.
– A magyar irodalom lényegében véve követő irodalom, írja könyvének bevezetőjében. A Tamási Áronról szóló fejezetben viszont arról beszél, hogy „helyi érdekű epikai anyagból is felépíthető olyan irodalmi világ, amely az egyetemes érvényű értékek pillérén nyugszik”. Regionális irodalmi értékeink vajon nem tudnának megszabadítani bennünket a „követő irodalom” titulustól és az azzal szükségképpen együtt járó – és szerintem indokolatlan – kisebbrendűségi érzésünktől?
– Tamási Áron erre valóban jó példa, de egy előző irodalmi korszakból említhetném Mikszáth Kálmánt is. Semmi kifogásom a regionalizmus ellen, csak ha provincializmusba ragad. Kisebbrendűségi érzésünk pedig nem szabad hogy legyen amiatt, hogy a magyar irodalom úgynevezett követő irodalom. Az én felfogásomban ez semmiképpen nem jelent epigonizmust vagy másodlagosságot. Pusztán arról beszélek, hogy nem mi adtuk a világirodalomnak Joyce-t, Musilt, Kafkát vagy Rilkét. És ha már a regionalizmusról beszélünk: bizonyos tekintetben García Márquez is regionalista! Na de mennyire másképpen, mint…! Neveket inkább nem említek.
– A mágikus realizmus nagy mestereként ünnepelt García Márquezről jut eszembe, hogy a világirodalom radikális megújításának hány, de hány magyar előfutára volt! És ők valamennyien a mi követő irodalmunknak a részesei; más kérdés, hogy mikor és miért feledtük el őket. Ön azonban a modern magyar irodalomról írt kézikönyvében mindnyájukat eszünkbe idézi…
– Krúdy Gyula, akinek életműve a leginkább meggyőző bizonyíték arra, hogy prózaíróink mily merészen tértek le a naturalizmus, a realizmus ösvényéről, az utóbbi években már nagyságának és jelentőségének megfelelően van jelen az irodalmi köztudatban. A századelő és a két világháború közötti magyar prózairodalom azon szerzői azonban, akik – a mából nézve – az átható világirodalmi változások magányos előfutárainak tekinthetők, például Cholnoky Viktor, a mágikus vagy Pap Károly, az expresszionista próza tán legkiválóbb mestere, nem tudtak nagy regényíróink árnyékából kikerülni. A XX. századi magyar irodalom legmerészebb határsértőit pedig, akiknek művei a modernizmus horizontját a leginkább kiszélesítették, csak az 1980-as években kezdte ünnepelni a világ. A prózaíró Szentkuthy Miklóst Nyugat-Európa is. Weöres Sándor költészete azonban – és ez nyelvi elszigeteltségünkkel magyarázható – ma is ismeretlen a nagyvilág számára.
– Tapasztalataim szerint mostanában az érettségire készülő diák – az internet mellett – kétféle irodalomtörténeti kézikönyvet szokott tanulmányozni: Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét, valamint az 1960-as években közreadott hatkötetes „Spenótot”, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készült magyar irodalomtörténeti sorozatot. Szerb Antal műve Karinthy Frigyes értékelésével fejeződik be, a XXI. században ezért nem lehet naprakész segédkönyve senkinek. Az akadémiai kiadvány pedig azért nem, mert – jegyzőkönyvek tanúsítják – maga az MSZMP központi bizottsága „láttamozta”, s ez bizony meg is látszik rajta. Grendel Lajos irodalomtörténete tiszteletre méltó lendülettel igyekszik pótolni, ami e két kézikönyvből kimaradt. De vajon négyszáz-egynéhány oldalon kezelni lehet azt a sok tévhitet és ismerethiányt, amelyet négy évtizedes szellemi böjt okozott?
– Nyilvánvaló, hogy nem lehet. Nem is volt ilyen ambícióm. Arra törekedtem, hogy a modern magyar irodalom történéseit egyszerre láttassam az egykori kortársak és a mai irodalomtudósok szemével. Rengeteg forrást áttanulmányoztam Schöpflin Aladártól Lengyel Balázson át Szegedy-Maszák Mihályig. És nemcsak hajdani kritikusok és mai irodalomtudósok írásait, de szépírók idevonatkozó kritikáit és tanulmányait is. Szerb Antal mellett Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Németh László kiváló munkáit. Megpróbáltam sokféle szempontot érvényesíteni, ezeket dialógusba hozni, a magam véleményét csak ezek után fogalmaztam meg. Mert azért vannak életművek és az életműveken belül is olyan művek, amelyeknek a jelentőségét én másképpen látom, mint egynémely kiváló kollégám, és a különvéleményemnek természetesen hangot is adtam.
– Az egyetemes magyar irodalom „ötágú sípja”, a határon túli magyar irodalom nem vizsgálható önmagában, hanem csak az egész magyar irodalom függvényrendszerében – írja, s azt is hozzáfűzi, a rendszerváltás óta semmi akadálya nincs ennek. Csakhogy az irodalmi köztudatban igen-igen „hézagosan” szerepelnek a határon túli magyar szerzők. Ugyanez a helyzet az emigráns magyar irodalommal is. A jelenség voltaképpen érthető: a szellemi életünket évtizedeken át behatároló tilalomfák éppen akkor tűntek el, amikor a mindennapi kenyér lett a legtöbb ember gondja és nem az irodalmi tájékozódás.
– Egyetértek önnel. De megkerülhetetlen itt a média szerepe is. Azok az írók, akiket a média mellőz, csak kis eséllyel vehetik fel a versenyt a „sztárolt” írókkal. A „sztárolt” írók között persze számos kiváló is található. Alapjában véve ezzel nincs is bajom. De az kétségtelen, hogy a határon kívüli vagy a nyugati magyar írók nehezebben rúghatnak labdába, mint akik a centrumban élnek. A centrum pedig továbbra is Budapest. A pozsonyi Kalligram Kiadó éppen ezt az állapotot szeretné meghaladni. Talán némi sikerrel is.
– Több jelentős irodalmi életmű kapcsán szóba hozza könyvében, hogy a kor, amelyben a szerző legjobb műveit írta, nem kedvezett az értékelvű fogadtatásnak, hogy hiányzott a társadalmi közeg, amely az új hangra, az új stílusra „vevő” lett volna. Vajon ma az „értékelvű fogadtatás” napjait éljük?
– Biztos hogy nem. Az értékelvű fogadtatáshoz egyébként is időtávlat kell. Azelőtt is így volt ez, és tartok tőle, ezután sem lesz másképpen. Sokkal fontosabb azonban, hogy a kommunista rendszer leváltása után megnyílt az út a többféle szemlélet, ízlés és hagyományértelmezés előtt. Ha úgy tetszik: ezek ütközése és ütköztetése előtt. Könyvemre vonatkozóan ez azt jelenti, hogy ebben a rendszerváltás utáni világban az én irodalomtörténetem legföljebb egy a többi irodalomtörténeti monográfia közül. És ez így van jól. A hivatalos irodalomtörténetek, a „Spenótok” ideje lejárt.
– Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című, „ízig-vérig modern regényének” mostoha utóéletéről írva meghökkentő logikával tanúsítja, hogy a kommunista irodalompolitika által kicenzúrázott szerzők és szövegek a magyar irodalomtörténeti kánonba máig nem kerültek vissza. Azaz: „a kánon körül sincs minden rendben”. Hogy egy 2002-es Grendel Lajos-írás címével éljek: ez is „A szabadság szomorúsága”? Mit lehet tenni ez ellen?
– Kongatni kell a harangokat. Ez is az egyik dolgunk. Egyetlen kánon sem örök. Az biztos, hogy Ady Endre vagy Kosztolányi Dezső és még sokan mások mindig a kánon részei lesznek. Akik pedig érdemtelenül kimaradtak belőle, vagy akiket hatalmi szóval kizártak a kánonból, azokat vissza kell helyezni. Tormay Cécile-nek két remek regényével (A régi ház, Emberek a kövek között) ott a helye. Ahogy az érdemtelenül elfelejtett Remenyik Zsigmondnak is vagy a Nyugat harmadik nemzedékéből Kálnoky Lászlónak és Jékely Zoltánnak is. Sorolhatnám még a neveket…
– Gyermekfejjel matematikus-fizikus szeretett volna lenni, ma a közép-európai irodalmi élet egyik hajtómotorja. Van, aki Mikszáth Kálmánhoz hasonlítja, mert minden érdeklődő számára élvezhető művekkel jelentkezik, és mert a nemzetiségi lét elfogulatlan elemzője. Pár héttel ezelőtt, a „nagy palóc” halálának századik évfordulóján persze sok egyéb mellett az is szóba került, hogy Mikszáth Kálmán sem volt mindig maradéktalanul boldog az írói pályán. Grendel Lajos nem szeretne olykor inkább matematikát, fizikát tanítani a pozsonyi egyetemen?
– Mindent megfontolva azt hiszem, nem lennék boldogabb. Egyébként nagyon kedvelem ezt a pályát, szeretek azokkal a diákokkal foglalkozni, akiket valóban érdekel az irodalom és annak története. És ha nincsenek is olyan sokan, amint azt szeretném, élvezet dolgozni velük.
– Ha nem irodalomtörténeti kézikönyvet, naplót vagy elbeszélést ír, nem tanít, nem szerkeszt és nem is utazik, mivel tölti az idejét? Olvas? Az irodalomgyilkos médiát figyeli? Az anyanyelvünket döbbenetesen leegyszerűsítő interneten „száguldozik”?
– Sokat olvasok, nemcsak mai szerzőket, régieket is. Négyéves böjtöt követően jelenleg regényt írok. Úgy érzem, mint regényírónak jót tett nekem ez a hosszú böjt.
– Márai Sándorról írt tanulmányában bölcs idézet olvasható a még ma is nyugtalanító háttérzörejek mellett ünnepelt íróról, aki „Veres Péterhez hasonlóan a megmaradást tartotta elérendő célnak, és, Németh Lászlóval egyetértve, a minőség érvényesülését hirdette”. Vajon az örök magányra berendezkedő író életre szóló munkatervéből mennyit kellene átvenni nekünk, XXI. századi halandóknak, hogy ne legyen olyan tétova az életünk?
– Ez az idézet egyébként Szegedy-Maszák Mihály Márai-monográfiájából származik. Én gyakran előveszem Márai Sándor naplóit. Lehet, hogy az, amit most mondok, provokatív kijelentés lesz. De hát legyen! Nincs még egy olyan magyar író a XX. században, mint Márai, akitől sallangoktól és önsajnálattól mentes nemzeti önismeretet tanulhatnánk. (Na persze Bibó István! Ám ő nem szépíró volt, hanem jogtudós.) De Márai Sándor nem csak józan nemzeti önismeretre tanít. Legalább olyan fontos, hogy tartásra, erkölcsre, a szabadsággal járó méltóságra is.
Kocsis Máté
Kocsis Máté: Most kell az álhírbotrány miatt visszacsapni + videó
