Ki kér bocsánatot?

Hatvan évvel ezelőtt, 1950 júniusában kezdődött meg Magyarországon 11 465 szerzetes életének tönkretétele, a rendházak lakóinak deportálása. A szerzetesrendek feloszlatása alapvető, máig ható torzulásokat okozott a társadalom szerkezetében. És bár az ország húsz éve szakított a diktatórikus berendezkedéssel, a jóvátétel elmaradt.

Egyáltalán nem lepte meg a társadalom nagyobbik, a történelmi egyházak valamelyikéhez tartozó részét a politikai hatalmat csalással megszerző Magyar Kommunista Párt (MKP) támadása a vallás és hit intézményes, valamint magánformái ellen. Az MKP 1948 júniusában ugyan magába szippantotta a szociáldemokratákat, ám ez korántsem jelentette korábbi politikájának szélesítését, épp ellenkezőleg. Az egyesülési kongresszus már egy ereje teljében lévő, hatalmi törekvéseit elérő, valódi sztálinista párt megalakulását mutatta, amely a törvényességnek még csak a látszatára sem kívánt adni további céljai eléréséért. A hazai baloldal egyház-politikai tevékenysége pontosan prognosztizálható volt részben az 1919-es előzményekből, részben a Szovjetunió történetéből. A mértéket azonban, vagyis azt, hogy mennyiben utánozza az SZKP metódusát, egészen 1948-ig senki sem tudhatta. Mindszenty bebörtönözése, megkínzása, a kirakatper eseményei azonban világosan mutatták, hogy a már korábban is tapasztalt sok „apró” jel – veszélyesnek tartott papok és szerzetesek likvidálása, egyházi egyesületek betiltása, egyházi iskolák államosítása – nem csupán elszórt helyi „tünet” volt, hanem a „megoldás” része. A „klerikális reakció” elleni harc irányítására már 1947-ben különbizottságot hozott létre a kommunista párt Révai, Gerő, Rajk és Horváth Márton részvételével, valószínűleg az ő tevékenységük állt sok támadás hátterében.
A hatalom propagandája a tájékoztatás minden szintjén igyekezett előkészíteni a terepet, és megtörni a több mint hatmillió magyar katolikus ellenállását. A könyv- és folyóirat-kiadást előbb különféle adminisztratív intézkedésekkel, például a papírkiutalás állami hatáskörbe utalásával, majd a cenzúra nyílt eszközeivel vonták teljes ellenőrzés alá. A párt könyvkiadója, a Szikra ontotta az egyház- és vallásellenes propagandakiadványokat, sőt a terv teljesítése érdekében még nyugati szerzők egyházellenes írásait vagy az osztályharc éleződése során renegáttá kikiáltott Kautsky kereszténységellenes könyvét is megjelentették. 1945-től 1950-ig folyamatosan növekedett az egyházellenes kiadványok száma, amelyek az elképzelhető valamennyi műfajt felölelték: az egyszerű pamflettől a csasztuskagyűjteményig, az irányregénytől a tudományos szocializmus talaján álló értekezésig mindenféle munkát kiadtak. Marcel Cachinnek, a Francia Kommunista Párt politikai bizottsága tagjának 1949-ben megjelentetett Tudomány és vallás című munkája ugyanazt a célt szolgálta, mint a szovjet Nyikolszkij A vallás keletkezése című, 1950-ben kiadott könyve: annak bizonyítását, hogy a haladó tudomány maradéktalanul megcáfolta a vallás téves képzeteit; az egyház fölöslegessé vált, tagjaira és képviselőire semmi szüksége az új társadalomnak.

Az ideológiai dömpinget a politikusi megnyilatkozások tették egyre fenyegetőbbé. 1950. május végén Révai József az MDP központi vezetősége ülésén mondott beszédében megnevezte a fő ellenséget. „A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. […] Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de a rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta. Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában?”
Nem lehetett kétséges a válasz, a népi demokráciának nincs szüksége zárdákra, kolostorokra és szerzetesekre. Mint ahogyan hívőkre sem. A végső megoldásra sem kellett sokáig várni. Öt évvel a hazai zsidóság deportálása után az újabb diktatórikus hatalom a nyilasrezsim által alkalmazott eszközökkel élt. Igaz, utóbb már tudható, hogy a deportálások célja nem a teljes fizikai megsemmisítés volt, hanem a püspöki karral kötendő „megállapodás” kikényszerítése; viszont azok számára, akiket a zsidósággal azonos módon, rajtaütésszerűen, az éjszaka leple alatt teherautókra hajtottak, és gyűjtőtáborokba szállítottak, egyáltalán nem volt világos, hogy sorsuk a túszoké vagy a vértanúké lesz.
Ötven-hatvan évvel a deportálások után még mindig érezni a drámai bizonytalanságot a szerzetesek visszaemlékezéseiből. Soós Ányos így írta le a vele történteket fél évszázaddal később: „Megyünk teljes bizonytalanságban. Senki se tudja a ponyvával teljesen lezárt autóban, hogy merre járunk, hová visznek. Szovjetunióba? Kivégeznek? A két ávós közé fogva azért suttogva beszéltünk. Gyónások, feloldozások mormolódtak. Egyszer csak megállt az autó. Felhúzzák a hátsó ponyvát. Egy akácerdőben találtuk magunkat. Most végeznek ki? De hát elég ahhoz két géppisztoly?”
A deportálást elrendelőknek éppen e halálos bizonytalanság fenntartása állt az érdekükben. Nem azért, mintha ennek érdemi befolyása lett volna a kommunista rezsim és a püspöki kar „tárgyalására”, hiszen az elhurcoltakat és a deportálásokról tudomást szerzőket igyekeztek tökéletesen izolálni. A félelemkeltés a rendszer nélkülözhetetlen kelléke volt. A hatalom nem állt nyíltan a társadalom elé szándékaival. A magyar katolikus egyház feje börtönben volt, nem telt el nap, hogy a politikai vezetők ne intéztek volna valamilyen formában támadást az egyház ellen, és a szelektált nemzetközi hírek is a rezsim szándékait szolgálták. Áprilisban például az MTI híradása nyomán nagy terjedelemben részletezte a hazai sajtó a lengyel kormány és a püspöki kar megegyezését, de a több hullámban megszervezett deportálásról az újságokból nem értesülhetett az ország. Még az Új Ember sem adhatott hírt róla, hogy az 1950. június 8. és 9. közötti éjszakán a déli határhoz közelebb fekvő rendházakból, június 19-én pedig a budapesti és vidéki szerzetesházakból internálták a szerzeteseket, végezetül augusztus közepéig további 187 embert vittek el. Az Új Ember június 25-i számában az MTI-re hivatkozva közli, hogy a katolikus püspöki kar tárgyalást kért a kormánytól, de hogy miért, az már nem derül ki a híradásból. S hogy a kormány még nagyobb nyomást gyakoroljon a tárgyaló félre, augusztus 1-jén megalakult a békepapi mozgalom, amely nyílt egyházszakadással fenyegetett.
Grősz József kalocsai érsek június 20-án, a deportálások másnapján levelet írt Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben a szerzetesek elleni minden további lépés megszüntetését kérte a tárgyalások megkezdéséig. Darvas azonnal értesítette Rákosit, aki közölte, hogy a Minisztertanács június 28-án kíván tárgyalni a püspöki kar képviselőivel, Czapik Gyula egri érsekkel, Hamvas Endre csanádi püspökkel, valamint Sárközy Pál pannonhalmi főapáttal, Sík Sándor piarista és Schrotty Pál ferences tartományfőnökökkel. A tárgyalások nyolc fordulóban zajlottak, s végül 1950. augusztus 30-án Grősz József és Darvas József aláírta azt az alig két gépelt oldal terjedelmű megállapodást, amely nyolc katolikus egyházi iskola további tevékenységét, valamint az ezek ellátására rendelt „megfelelő számú férfi és női tanítórend” működését engedélyezte. A Magyarországon működő 67 szerzetesrend tagjaiból tehát 63 teljes létszámában, az engedélyezett négy „csak” háromnegyedében került utcára.

Rendházaikat, ingóságaikat elvették, a szerzetesek a társadalom gyanús tagjaivá váltak. Utánpótlást csak engedélyezett számban és az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulásával vehettek fel. Ráadásul a kikényszerített megállapodás keretei sem voltak biztosnak tekinthetők, hiszen az egyre otthonosabban berendezkedő kommunista hatalom kénye-kedve szerint bármikor, következmények nélkül felrúghatta az amúgy is formális megállapodást.
Az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletével 1989. augusztus 28-án a szerzetesrendek visszakapták működési engedélyüket, majd 1990. február 6-án Németh Miklós és Paskai László egyszerű közleményt adott ki arról, hogy mivel az Országgyűlés megalkotta a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvényt, a felek felbontják az 1950-ben született megállapodást. Ez így formailag rendben is van, a gond csak az, hogy az erőszakkal kicsikart megállapodás jogi értelemben létre sem jött, ezért felbontani sem lehet. Még nagyobb baj, hogy túlságosan sok szimbolikus bocsánatkérés sem akkor, sem az azóta eltelt húsz évben nem történt a mindenkori hatalom részéről. Valószínűleg azért, mert a baloldali kormányzatok nem érezték taktikusnak az elődpártjaikkal való jogfolytonosság kellemetlen kérdését is felvető gesztust; a jobboldali kormányzatok viszont – legalább retorikájukban – épp a kommunista jogtiprások ellen argumentáltak.
És a bocsánatkérésen túl természetesen meglehetősen nyomós érvek szólnak az államosítással elvett ingóságok mielőbbi visszaszolgáltatása vagy a tulajdonjog rendezése mellett is. A kolostorokat ugyanis a szó szoros értelmében kifosztották. A könyvtárakat és a műkincseket országos és helyi intézményekbe szállították. Állami részről a műkincsek és könyvtárak befogadói közül sokakat bizonyára a jó szándék vezérelt, az eltelt évtizedek alatt pedig egyenesen sajátjuknak kezdték érezni a tárgyakat, ez azonban aligha változtathatja meg a tulajdonjog formáit.
Ezerkilencszázötven szeptemberében magukra maradtak a kolostorok, s a helyi pártfunkcionáriusok a legváltozatosabb szerepeket szánták az épületeknek. Volt, ahol mezőgazdasági iskolát nyitottak benne, volt, ahol élelmiszerraktár lett az épületből, másutt párttanfolyamok szervezésére használták a rendházat; és a funkcióváltás következtében a régi berendezés mindenütt zavarta az új tevékenységi kört. Az igen jelentős értékeket képviselő, sokszor középkori eredetű könyvtárak az Országos Könyvtári Központ hatáskörébe kerültek, amelynek munkatársai igyekeztek érték szerint kezelni és gondosan átválogatni a hatalmas, több százezres államosított könyvállományt – miközben az épületek új kezelői gyakran presszionálták őket a mielőbbi kiköltözés reményében. Két év alatt, 1952 nyarára véget ért az első válogatás, és megkezdődött a könyvek szétosztása az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) fölöspéldány-központján keresztül. Eleinte könyvtárakat ajándékoztak meg a szerzetesektől elvett könyvekkel, később azonban már antikváriumoknak is jutott belőlük – nyilván jó pénzért. A kótyavetye egészen a kilencvenes évek elejéig tartott, még a rendszerváltás utáni időkben is az volt a gyakorlat, hogy az egykori tulajdonosok, ha kellett nekik, lista alapján visszavásárolhatták saját könyveiket – a fölöspéldány-központ által meghatározott áron. E sorok íróját például arról igyekezett meggyőzni az egyik könyvtári illetékes, hogy ingyen semmiképpen sem adhatják vissza a könyveket a hajdani tulajdonosoknak, hiszen ötven évig raktározták és őrizgették, annak pedig költsége volt. Egy másik, vidéki levéltári illetékes így érvelt: nem adhatja viszsza a kolostor levéltárát, mert annak köteteit és dobozait nem elvették, hanem találták. A „hol találták” kérdésre szemrebbenés nélkül elismerte, hogy az 1950 nyarán kiürített kolostorban…

Végül a kilencvenes években az OSZK megszüntette e raktárait, és a megmaradt könyveket visszaszolgáltatta a tulajdonosoknak külön díj felszámolása nélkül. Ám ez csupán az elvett állomány kevésbé értékes, ki nem válogatott, ajánlólistákról megmaradt, antikváriusok figyelmét elkerült részét jelentette. W. Salgó Ágnes, az OSZK munkatársa például leírta 2003-ban készített munkájában, hogy a visszaadás előtt a szerzetesrendek államosított könyvtárait az OSZK munkatársai még egyszer, immár harmadszor is átnézték: „Az egyházakkal kötött megegyezés szerint az így kiválogatott állományrészekből a nemzeti könyvtár még kivehette azt, amit gyűjtőköre szempontjából fontosnak ítélt…” Különös megegyezés lehetett ez, az érintettek, a szerzetesrendek képviselői mindenesetre nem tudnak róla.
Állami részről mind a mai napig elmaradt a hatvan évvel ezelőtti deportálások atrocitásaiért és néhány halálos áldozatukért való bocsánatkérés, a meghurcolt emberek kárpótlásának ötlete fel sem merült, az elvett ingóságok visszaszolgáltatása sem történt meg maradéktalanul. Lehet, hogy nem is fog soha?