Prózai okok

Két kakastoll, mérgeszöld, lobogó, ércesen villogó a verőfényben, a szigorúság jelképe. Két töltött puska a vállon, fényes závárzattal, benne a hirtelen halál. Két csendőr, ki keményen lépked. Egy-kettő, egy-kettő. „Nem ellenszenves, jól öltözött, ösztövér” öregurat kísérnek Kosztolányi Dezső Dráma című tárcájában, „orra nyergén aranycsíptető”. Vajon mit művelhetett? – töpreng a szerző, arra jutván, alighanem „méreggel emésztett el valakit” az illető.
Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész Kemény Zsigmond, Ottlik Géza és Márai Sándor monográfiája után az idei könyvhétre Kosztolányi életművét bemutató kötettel állt elő. Ez a vállalkozás persze, dacára a majd 550 oldalas terjedelemnek, sosem hozhat teljes sikert, a kutató maga vallja be szerényen, hogy utólag nagyon is vitathatónak fog bizonyulni mindaz, amit papírra vetett. Hiszen Kosztolányiról mindent leírni úgysem lehet, s különben is „a történelem nem áll meg, a múltról alkotott kép nem állandósítható”. Szegedy-Maszák jobbára mellőzi az életrajzi elemek hosszas taglalását, a vers és próza világából akkor tekint ki a közegre, amikor ez feltétlen szükséges. Apropó vers és próza! Talán nincs gyermek, ki előbbivel ne próbálkozott volna, s bizony, az ifjúkori naivitás korántsem feltétlen akadálya az értékes mű születésének. A jó prózáról ellenben – legyen az akár a zsurnalizmushoz húzó publicisztika vagy tárca – joggal gondoljuk, hogy érettséget, nagyobb tapasztalatot kíván. A monográfiában többször visszaköszön a kérdés, Kosztolányinak versei vagy elbeszélései a jelentősebbek-e – noha a költő erre maga válaszolt 1918-ban, mondván, „földünk, égaljunk, vérmérsékletünk arra rendelt bennünket, magyarokat, hogy elsősorban a lírában alkossunk nagyot”. De akadnak más prózai okok is – lám, feltűnik az életrajzi elem –, Szegedy-Maszák Mihály ugyanis megkockáztatja a feltevést, Kosztolányit a puszta megélhetés késztette, hogy a „cikkek robotja” legyen. Jóllehet cikkei fontosabb részeit előbb versben írta meg, majd lereszelte a ritmust – vallotta tréfásan magáról.
Prózát és lírát, irodalmat és újságírást szembeállítani ily módon azonban talán mégsem helyes. Az ellentétet hangsúlyozni csupán akkor érdemes, ha a szétaprózódás az alkotás rovására megy. De Illyés Gyula nyomán a monográfiában azt olvashatjuk, Kosztolányinak minden nehézség mellett sikerült megőriznie írói mivoltát, sőt később maga vallott a próza és a vers művészi egyenrangúsága mellett. És még csak ezután következett az Aranysárkány, a Pacsirta, az Édes Anna, a Nero, a véres költő – melyek jellemző módon előbb láttak napvilágot folytatásokban a Pesti Hírlap hasábjain, mint önálló kötetben.
Szegedy-Maszák Mihály hatalmas tudásanyagot gyűjtött össze, alighanem jóval testesebb kötetet is megtöltött volna, ha nem lenne tisztában a túlírás veszélyeivel. Objektív, inkább összehasonlít, az ítéleteket pedig Babitsra, Németh Lászlóra, Sőtér Istvánra vagy akár Esterházy Péterre bízza. Nem nagyít fel, nem kicsinyít, s csak annyit vall be: Kosztolányi alkatilag közel áll hozzá, ezért igyekezett most őróla könyvet írni.
S mi történt a meglepetésekért rajongó Kosztolányi Dezső ösztövér öregurával? „Sarkon fordult, s igen közönyösen és magától értetődően benyitott egy szemüveges boltba.” A csendőrök meg tovább-baktattak, egy-kettő, egy-kettő.
(Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. Ára: 3900 forint)