A létezés tiszta ritmusa

Reigl Judit az egyetlen olyan magyar származású művész, akinek alkotásai a világ legnagyobb múzeumaiban, kortárs gyűjteményeiben kaptak helyet. A nyolcvanhét éves alkotó festményeiből az elmúlt héten a debreceni Modemben nyílt szeptember 19-ig látható életmű-kiállítás.

Fejem felett ment minden – válaszolja arra a kérdésre, hogy hogyan jött létre a debreceni Modemben az életműtárlat. Ő tulajdonképpen egy másik nagy kiállításra készült, amely Franciaországban, Nantes városában nyílik meg hamarosan. Mindenesetre roppant elégedett a debreceni tárlattal, amelyért a kurátornak, Makláry Kálmánnak és a Modem igazgatójának, Gulyás Gábornak egyaránt köszönetet mond. Úgy véli, a művek restaurálása is kiválóan sikerült, amely ugyancsak fontos a Nantes-ban sorra kerülő kiállítás szempontjából is, a Debrecenben közönség elé kerülő munkák egy része ott is falra kerül ugyanis, később pedig Japánban állítják majd ki őket. Az impozáns kiállítóteremben a jól installált munkák új összefüggéseket sejtetnek meg még alkotójukkal is – mondja, amivel arra is utal, hogy műtermében, amelyet egy hatalmas, piszkos, zsúfolt hangárhoz hasonlít, mint ahogyan hasonlóan nézett ki például Giacometti vagy Francis Bacon műterme is, olykor még az alkotások közötti közlekedés sem könnyű, nemhogy azok nyugodt szemlélése.
Az is igaz, hogy mostanában a párizsi Pompidou Központ kiállítása is lehetőséget ad számára, hogy saját munkáit tágas termekben, más alkotók műveinek társaságában szemlélje. Az Autour de l’ Etoile Scellée (A pecsételt csillag körül) című kiállítás André Breton, a szürrealizmus egyik szellemi vezetője galériájának a nevére, annak több mint fél évszázaddal ezelőtti tevékenységére utal, s Reigl Judit alkotásai mellett a többi között Hantai Simon és Jean Degottex alkotásait prezentálja.
A párizsihoz hasonlóan költői a debreceni kiállítás címe is: A létezés ritmusa. A címadásért Reigl Judit szintén a rendezőket, azok „médiaérzékeny intelligenciáját” dicséri, abszolút találónak érzi. Nagyon jól dolgozott együtt a kurátorral és az igazgatóval is. Közbevetésemre, miszerint néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy ez a ritmus a szabadság és a teljes odaadás egymásra hatásából alakul ki, ahogyan fogalmazott, „mindig szabad akartam lenni, de a művészetben soha nem akartam semmit”, újra megerősíti: a szabadság alaptétel. Azután Henri Michaux-t idézi, aki leszögezte, hogy az akarat a művészet halála.
Ezt a szabadságot kereste – emlékezik vissza korai párizsi éveire, a Bretonnal való találkozására, barátságukra, majd eltávolodásukra – pályája során mindenkor. „Nekem a szürrealizmus mindig egyféle háttér volt – mondja –, André Breton pedig olyan személyiség, aki kora jelentős szellemi képviselői közül szinte egyedül volt elég bátor ahhoz, hogy a fasizmust és a kommunizmust egyaránt elítélje, minden kétértelműség nélkül.” Látnok volt, próféta, idézi fel alakját, de utal rá, hogy néhány év után éppen ezért lazult meg szükségszerűen a kapcsolatuk. „Breton történelmi személyiség volt, de nem mutatott előre, én pedig a szürrealizmus jövőjét kerestem” – vázolja belső fejlődését Reigl Judit, aki az automatikus írás teljes mértékű kihasználására törekedett, fizikai és pszichikai értelemben egyaránt, hogy az ösztönösség és a szív ritmusa együtt működjön. „Mindig az volt a vágyam, hogy belekerüljek egy nagy áradó, az egyéniségen, az egyes emberen túli folyamatba, ebben segített a festészet, amely számomra óriási feladat és lehetőség egyben. Nekem ráment az életem. De óriási ajándékként tartom számon. Megmentett a pokoltól.”