A szárnyaszegett sólyom

Nagyszerű dolog a szárnyashajó. Évtizedek óta bámulom, amint felgyorsulván egyszer csak kiemelkedik a Duna vizéből, vagy megérkezvén messzi útjáról visszaereszkedik a hullámok közé. Úgy „landol” a vízen, mint egy hatalmas hattyú. A belseje meg egészen olyan, mint a repülőé, még az ülései is a személyforgalomból kivont Tu–154-es gépekből valók.
A Sólyom III. nevű vízimadár július 4-én reggel, pontban 9-kor hagyta el a bécsi Reichsbrücke alatti kikötőt. Úti célja a 293 kilométerre lévő budapesti anyakikötője, tervezett menetideje öt és fél óra volt. Pár perccel később lassan beúszott a Freudenaunál tizenöt éve épült vízlépcső jobb zsilipkamrájába, majd leereszkedett benne a hét méterrel alacsonyabban fekvő Új-Dunára. Amint a szárnyashajó kiúszott a hajózózsilipből, felpörgött a két, egyenként 1000 lóerős motorja, kiemelkedett a teste a vízből, egy minutum sem telt el, és a folyam felszínén száguldott. Hófehér vízpermetből és fekete olajkoromból kevert „kondenzcsíkot” hagyott maga mögött.
Az utastérben lévő képernyőn percről percre követhető pillanatnyi pozíciója szerint Wildungsmauernél jártunk és 64–66 km/órás sebességgel haladtunk völgymenetben, amikor váratlanul furcsa zörej, izgatott kiáltozás, élénk futkosás zavarta meg a ragyogó vasárnap délelőtti utazás áhítatát: – Lángol a jobboldali gép! – hallottuk az egyik hátra szaladó tiszttől. A hajó visszafeküdt a vízre, a sebessége leesett a felére, aggodalomra mindazonáltal nem volt ok, pár perc múlva a személyzet visszatért a szolgálati helyére, a tüzet nyilván eloltották, még csak füstszagot sem lehetett érezni. Na, ezek igazán jól végzik a dolgukat – gondolták a piros-fehér-zöld zászló alatt hajózó Sirály III. kapitányáról, legénységéről a német, amerikai, japán és ki tudja, még miféle nációjú kedves utasok, tovább gyönyörködvén a part közeli zúgók, zöldellő erdők és vakító fehér kavicsszigetek látványában.
Akkor kezdett érdekessé válni a helyzet, amikor már jó ideje csak egy motor dohogását lehetett hallani, s az utazósebességünk 22 és 24 km/óra között állandósult. Ilyen tempóban éjjelre sem érünk Budapestre. Eleinte még arra is gondoltunk, hogy a gépész talán meg tudja javítani a sérült motort, aztán minden megy tovább az eredeti menetrend szerint, a Sólyom III. azonban csak-csak sétahajóként csorgott tovább. Mindenki legfőbb baja a tájékoztatás hiánya volt, az utasok tanácstalanul kérdezgették egymást – ki mit tud? –, végül a büfés fiatalember végigjárta az üléssorokat, és elmondta: a motor, sajnos, elromlott, Pozsonyig elhajózunk, és onnan buszszal utazunk Budapestre. Az információt az utasok közt lévő magyarul értők fordították németre és angolra, mert a büfés úr igazából a forint, euró, kávé, sör, ásványvíz és szendvics szavakon kívül csak a számokat tudta németül, s talán angolul. Utóbb kiderült, hogy a teljes személyzetből ő a legjártasabb a nyelvtudás terén, a ranglétrán messze fölötte állók még elnézést sem bírtak kérni a történtek miatt, nemhogy elmondani a tudnivalókat. Ehelyett bekapcsolták a magnóról szóló, háromnyelvű utastájékoztató programot, amiből megtudtuk, hogy a tőlünk jobbra látható Hainburg várát III. Henrik herceg építtette 1042-ben; Bratislava 1526 után négyszáz évig Magyarország fővárosa volt – nekem például tetszett, hogy a pozsonyi dómot németül, angolul is Szent Mártonnak mondta –, továbbá közölte, hogy akik csak Pozsonyig utaznak, majd a jobb oldalon szállhatnak ki. Ez utóbbi információt az utasok egy része humorosnak találta, mások nem annyira.
Máris erős késésben volt a program, 10 óra 30 helyett fél 12-re érkezett meg a szegény szárnyaszegett sólyom a bratislavai királyi vár alá. A kikötésnél derekasan helytállt a mannschaft, azt még a laikusok is észrevehették, hogy a szegény vízimadár félszegen fordul egy motorral, a Duna túlsó partjáról kellett átlósan, biztonságosan visszalavírozni a kikötőpontonhoz a nagy testét, a parancsnok a horgonykamrába bújva bajlódott, hogy segítse a kormányos munkáját. Sajnos, a jogos elismerést már rég felülírta az utasok bosszúsága. Kiderült, hogy a Komáromból rendelt busz jóval később érkezik Pozsonyba – a nyugati utasok már azt sem értették, miért nem küldenek mentesítő hajót a „kaputt” helyett, ők a Donauknie-t akarják látni a pénzükért, nem a budapesti autópályát –, de főleg az elmaradt bocsánatkérés miatt. Ez utóbbi, valóban, még magyarul sem hangzott el, úgy legalább tolmácsolni lehetett volna a csalódott külföldieknek. A kapitány maga is buzgón cipelte a buszhoz a nehezebb poggyászdarabokat, bicikliket, pedig nem ez lett volna a dolga. Neki legalább egy világnyelven a kellő időben, szabatosan közölnie kellett volna az utasokkal minden fontos tudnivalót, megkövetni őket a több mint húszéves, még a Szovjetunióban készült, Zvezda (Csillag) nevű dízelmotor lerobbanásáért és az úti programjuk felborulásáért. Továbbá tájékoztatni őket a kártalanításuk módjáról, mert a menetrendhez képest még busszal is egy órát késve érkeztek a Belgrád rakpartra. Ők vélhetően nem fogják az ismerőseiknek a magyarok szárnyashajóprogramját ajánlani. Pedig igazán nagyon szép.