A talicskán tolt katarzis

Felépíteni egy művet, ívet feszíteni az előadás fölé: alapfogalmai létrehozásnak, de a reprodukciónak is. Épülő házként szemléltetni a szerelmesek boldogságát: egy homíliával időben el nem készült káplánnál könnyebben megértjük, semmint hogy művészi üzenetként ne kevesellnénk. A müncheni Lohengrin ugyanakkor osztályon felüli előadás olyan énekesekkel, akik mackónadrágban is fennköltek, mitológia-alakként is emberek.

Richard Jones színpadán komplett lakóház épül, téglából, fröccsenő habarccsal, hajópadlók és lambériák fenyőerdejében. Csak a vizesblokktól kímél a rendező, s Ultz nevű rendszeres dizájnere: ha kerámia csaptelepek vagy fürdőhenger kerülne belé, pontosodna a kor, márpedig ide homályt adagolna e kettős. Brabanti Elsa már a világszép vonósnyitány alatt rajzállványon tervez – eleinte ipari köntösű, de a filmes minimumvilágítás s a pantomimmozdulatok miatt mégis stilizált előadásra várunk. Később rándul minden natúrba, egyen-kezeslábasos lányok és fiúk flangálnak talicskákkal, fándlikkal fel s alá, miközben istenítéleti cselekmény, macbethi pár vitája, szép esküvő s végül egy megdöbbentő feloldás is szegélyezi az utat. Fő elemek az építési terület kerítésének kívülről támasztva: ezt sikerült
Jones gazdának kimodernkednie.
Mint a háború utáni német adaptációk – érzésre minimum – fele, ez sem mentes az önmarcangolástól. Hihetetlen, hogy egy ekkora nép hatvan évvel a felelősök kivégzése után is őszintén élvezné, amint a világ legelvontabb darabjait hajolajas elválasztással, kefebajusszal tálalják elé. Itt szofisztikáltabb a recept, még az is lehet, hogy Anja Hartenros nem szándékoltan öltöztettetett Eva Braunnak, és végül megkerült bakancsos öccse – „aki előtt hódoljon Brabant és mostantól őt kövesse” – is puszta véletlen miatt kishitlere a weimari miliőnek, de a dekódoló saját megrögzöttségei minimum feléért is a szellemi röghöz kötők felelnek.
Az összes didaktikus elemet elmossa Richard Wagner öndefinitíve legszomorúbb muzsikája. Hartenros nem nyetrebkói vagy flemingi szépség, inkább Agnes Baltsa jobb kiadásban, viszont akkora színésznő, hogy Karina Fibich tíz kamerájának érdemes közelikbe merészkednie. Szopránjában odasimul a küldetéses, kemény nőhöz a hormonjaiban felgyújtott Elsa – ha így is lehet, ha „olaszul” is, megint rostálnunk kell az elmúlt évtizedek sztárjain. A ráébredés, a könnytelen gyász pillanatai pedig megríkatják a nézőt: ilyen egyszerű, voltaképp mellékes ügyeken buknak el nagy szerelmek, kerülik ki egymást az egymásnak rendeltek. Jonas Kaufmannt, a címszereplőt pedig mihamarabb meg kell mutatni Magyarországnak, leginkább a hazai énekeseknek. S ezt pályájának zenitjén tegyük – így még van idő bejelentkezni az ügynökéhez. Ha Fräulein Hartenrosnak a kiábrándulás számtalan árnyalatához vannak eszközei, bajor dirndli-lányból pillanatok alatt sötét tekintetű, tragikus hősnővé válik, akkor Kaufmann még nincs e fokon. De lesz! Amit viszont tenorként produkál, revelatív. Hiába sötét és nyers a hang, a Jon Vickersét idéző, mégis, de inkább ezért rezonálunk rá. S ha így simogat, nem dzsigolóé, hanem kérges férfikéz az.
Bár jólesne, a Lohengrin drámai vétkét, a tiltott kérdés feltételét nem oldozza fel a glucki Orfeusz bájos deus ex machinája. Kalaf pedig nem mondta meg, kicsoda, mégis felolvasztotta jeges Turandot-ját. A Wagneré, a Kaufmann-Hartenros történet nem mese: stilizált valóság, amely annál fájóbb, minél katartikusabban éneklik – tolják bár talicskán is a betonkeverő felé.
(Wagner: Lohengrin – Decca 2 DVD, 2010.)