Anyanyelv és hunfalvyzmus

Közoktatásunk egyik állatorvosi lova a magyar nyelvtan, és vele nyelvünk helyzete. Személyes és sokszori, számos iskolában végzett kérdezősködésem szerint a tanulók többségét nem érdekli anyanyelve, ha éppen nem utálja. A tanárok jelentős része meg sem tartja a nyelvtanórákat. Csodálkozhatunk, ha nem olvasnak a gyerekek, ha nem érdeklődnek irodalmunk iránt, ha kerékbe törik nyelvédesanyánkat a tévések, a rádiósok, a nyelvészek, a politikusok? Nyilván ők sem olvasnak; fehér holló az a könyvbemutatóra tévedő politikus, aki belelapozna a bemutatott könyvbe, vagy ne adj’ isten, megvenné…
Nagyobb baj az, hogy ők sem ismerik anyanyelvüket, és ez biz pártfüggetlen. A most zajló, örvendetes politikai fordulat nem járt a hivatali bükkfanyelv tűzre vetésével. Ennek bizonyára neveltetési, társadalmi és egyéb okai vannak, köztük nyilván oktatásiak is.
Nagy vihart keltett hunfalvysta-nyelvész körökben Szőcs Géza kulturális államtitkár egyik nyilatkozata, ami szerint a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani – az idézet nem szó szerinti. Fölhorgadtak szittya honfitársaink is: vége a finnugrálásnak!
Hunfalvysta nyelvtársaink szerint a finnugor nyelvrokonság tény – szerintem is. Erről, sőt, a hantikhoz fűződő közeli zenei rokonságról szóló adatok is bőven találhatók Juhász Zoltánnal közösen írt könyvemben: Beljebb a magyar észjárásba (2010). Körülbelül félszáz nyelv szavai és huszonnégy nép dalai közti viszonyokat térképeztük fel számítógép segítségével. Kiderült, hogy a rokonságok köre térben, népben, időben tágasabb, és más irányú, miként a finnugor elmélet hunfalvysta hívei vallják. Bebizonyosodott az is, hogy e népzenék, akár a magyar nyelv, gyökökre épülnek. Lássunk példát. Legközelebbi zenei rokonunk, a hanti (250 dal), a kaukázusi karacsáj (1100), a volga-vidéki (1100), az anatóliai török (2200). A vizsgált magyar dallamok száma 2500. Kiderült – a kottapéldákban olvasható, a CD-n hallható –, hogy a hanti zenei gyökök mind az öt rokon zenei nyelvben szépen kimutathatók. Ámde a hantik dalai megrekedtek a gyökök szintjén, a többiekben egymáshoz közeli strófák alakultak ki. Mikor? A dakoták legkésőbb 10-12 ezer évvel ezelőtt keltek át Amerikába, tehát a közös zenei ősnyelv ezt megelőzően alakult ki. Sőt, a hantik még ennél korábban kiszakadtak a közösségből: akkor, amikor az még csak a gyököket-motívumokat énekelte! Másként a mai állapot alig állhatott elő, például úgy, hogy a többi négy nép strofikus dallamai egymástól távol fejlődjenek egybevágóvá.
Hasonló jelenségek tömegét mutatják a nyelvi összehasonlítások is. Például a magyarban a nyel, nyelv, nyal, nyál gyökszósorcsalád: hangalaki és jelentési egysége kétségtelen. A rokon nyelvek némelyikében feltalálható az említett szavak némelyike, de család sehol. Egyáltalán, más szócsaládjaink sincsenek meg a finnugoroknál, még a körülbelül ezres létszámú kor-ker-kör-gör szócsalád sem. Kijelenthetjük, hogy a rokonság létezik, de miként a zenében, másként. Úgy bizonyára nem, hogy a különböző finnugor nyelvek mára meglehetősen szétszórtan hangzó és eltávolodott jelentésű szavai a magyarban négy-, negyven- vagy négyszáz fős családdá verődjenek össze! Heisenberg megkérdezte az ateista biológust: bonyolultabb-e a sejt a háznál? Hogyne, nagyságrendekkel! Elképzelhetőnek tartja, hogy ez a ház az évmilliók során, a véletlenek különös összjátékából alakult ki?
Semmi baj nem lenne a finnugrizmussal, ha tisztes, összehasonlító nyelvészeti irányzat volna. De nem az: hatalomtudomány, amely első lépésével a magyar nyelvet alárendelte a finnugor nyelveknek: csak azt a szót tekinti magyarnak, amely fellelhető valamely finnugor nyelvben (Hunfalvy). E törekvése érdekében a logikát hatályon kívül helyezte: középkorban adatolt magyar szavakat legújabb kori finnugorokból vezet le, s ezekből kohol „ősnyelvet”. Vajon a különböző finnugor nyelvek összessége úgy viszonyulna a magyarhoz, mint mondjuk a latin az olaszhoz? Hatalmas, esetenként több tucat vagy akár több száz tagú magyar szócsaládok szavait utalja más nyelvekbe, ezáltal szétszerkeszti a nyelvet mint gondolkodási egységet. Pl. kapál szavunkat kiszakította a hatalmas kap gyökcsaládból, hogy szláv lelencbe adhassa, mert szerbül a kapál: okopati. Ámde! Kapar: izrovariti vagy cesati, kaparás: grebanje, kaparó fn.: strugac, mn.: grub, kap ige: dobiti, primiti, kapocs: spajilca, stega, spona, kopca. Hab a tortán, hogy a kapa Belgrádban: motika. A szalmából szlovákot csináltak, noha a nálunk családos szál-szár gyök nincs meg náluk.
A nyelvrokonításból hatalomtudományt (Hamvas) szerkesztő hunfalvyzmus a XIX. században tovább ment. Betiltotta a magyar nyelv belső szerkezetének, gyökrendjének kutatását, kicenzúrázta a tudományból és a köztudatból a korábbi eredményeket, a műveket hozzáférhetetlenné tette, a tudósokat pedig kiszorította. Lásd Kresznerics Ferenc, Czuczor Gergely, Fogarasi János, Bolyai János, Lugossy József, Szentkatolnai Bálint Gábor, stb. művének és olykor személyének sorsát. Terrorja visszaütött: nevezéktani válságba került. A szógyök fogalmának betiltása miatt még azt is képtelen meghatározni, hogy ragasztó nyelv lévén mi a túrót ragozgatunk. Nem tudhatja, hogy a magyar szónak miért az eleje hangsúlyos. Ezt már 180 éve kimutatta – a mondathangsúllyal együtt – Fogarasi János. Nyelvünk belső összefüggéseit, szerkezetét, észjárását eltagadó nyelvtanával az iskolákban megutáltatja az anyanyelvoktatást. Szakmai közleményeiben undorodva és megvetően kerüli a magyar nyelvet.
Terjeszkedésében nem állt meg, jogtalanul maga alá rendelte a magyarságtudományokat: a régészetet, a történettudományt, néprajzot, a zeneelméletet stb. Ezeken keresztül a nemzettudatot! Egyetlen példa: Mahmud Terdzsümán török tolmács a Székesfehérvárt zsákmányolt, ma már ismeretlen latin kódexekből szerkesztett Nagy Szulejmánnak egy Tárih-i Üngürüsz – A magyarok története című művet. Ez az Akadémia könyvtárába került, 1860-ban Budenz József – nem volt a középkori török irodalom és nyelv tudora, sem történész! – tudománytalannak minősítette, és a mű alámerült, ugyanis a „hun eredethagyomány” alapján áll. Csak száz év múlva, 1961-ben jelenhetett meg! Életveszélyes fenyegetések közepette, külföldön élő fordító, Blaskovics József segítségével, nem szakkiadónál. Tudományos feldolgozása azóta sem történt meg!
Ezt a hatalomtudományi, gondolkodásölő túltengést nevezzük hunfalvyzmusnak. A nagy vonalakban jelzett fentebbi hibák és bűnök miatt a hunfalvysta nyelvészet párbeszédképtelenné vált. Legfeljebb sértegető kirohanásokra futja erejéből. Mára oda jutott, hogy még a helyes állításai nem tekinthetők „társadalmilag igazoltnak” (Philip Davis), olyannyira szembekerült a magyar társadalommal. Valószínűleg sehol a világon nincs ilyen szakadék egy „nyelvében élő nemzet” és hangadó nyelvészei között.
Szerencsére megindult a magyar nyelv szerkezetének, a belőle fakadó észjárásnak a kutatása, sőt, már az iskolákban is megjelent: a gyermekek és tanítók örömére. A magyar oktatásügynek ezt kell felkarolnia. A finnugor rokonság meg majd szépen a helyére fog kerülni.

A szerző író