Budapest, az utolsó bástya

A Fidesznek nem is az ellenfeleire, hanem inkább a gazdasági-pénzügyi fejleményekre kell majd figyelnie.
A forint árfolyamának lökésszerű változásától kezdve a hirtelen megugró benzinárig ezernyi csapdahelyzet adódhat, amelyek előre nem látható folyamatokat indítanak el a belpolitikai küzdőtéren

Három hónappal az országgyűlésiképviselő-választás, illetve két hónappal az Orbán-kormány megalakulása után érdemes néhány pillantást vetni a forrónak ígérkező ősz legfontosabb eseményére, az önkormányzati választásokra. Bármilyen eredmény születik majd a közelgő megméretésen, mindenképpen jelentős hatást gyakorol a kabinet további sorsára. A Fidesz és a KDNP újabb nagyarányú győzelme értelemszerűen a nemzeti együttműködés rendszerének megerősítését jelentheti, míg az ellenzéki pártok előretörése a legrosszabb esetben akár el is bizonytalaníthatja a polgári oldalt. Sajátos ízt ad a történéseknek, hogy a jelentősen átalakított választási rendszer miatt lényegesen kevesebb képviselő kerülhet majd be az új testületekbe, és nagymértékben csökkent a listákról elérhető helyek száma is. Ráadásul időközben a pártszerkezet is átalakult, aminek a helyhatóságokra gyakorolt hatása szintén most ősszel lesz először tesztelve.
Eddig két alkalommal, 1990-ben és 2006-ban fordult elő, hogy az önkormányzatok irányításáért folyó versengést a tavaszi parlamenti választások vesztesei nyerték meg. Előbbi esetben az SZDSZ és az akkor még liberális Fidesz, utóbb pedig a konzervatív Fidesz–KDNP tudott néhány hónap alatt látványosan megerősödni. Tegyük hozzá, hogy mindkét esetben a kormánypártok földcsuszamlásszerű népszerűségvesztése is segítette az ellenzéket. Egy ízben, 2002-ben a már hatalmon lévő baloldali pártok arattak győzelmet. Ennek persze utólag kamatostul meg kellett fizetni az árát, hiszen a Medgyessy-féle száznapos programok következményeit a mai napig nyögi az ország. 1994-ben és 1998-ban egyaránt a kormányoldal érte el a legjobb eredményt (előbb MSZP–SZDSZ, utóbb pedig Fidesz–FKGP–MDF-összetételben), ám az ellenzéki erők számtalan települési és megyei sikert könyvelhettek el, ami jelentősen megnövelte az önbizalmukat. 1994-ben egyébként sok szempontból hasonló volt a helyzet a mostanihoz, mivel a kis pártoknak akkor is a kétharmadot meghaladó kormánytöbbséggel szemben kellett megkísérelni a kitörést a sarokba szorítottság állapotából.
A 2002-es voksolás kivételével rendre az történt, hogy a parlamenti választások vesztesei őszre megerősödtek. Kimutatható volt például a szavazók körében egyfajta kompenzálási hajlam, amit végül úgy érvényesítettek, hogy a Tisztelt Ház falai között kisebbségben lévő erőknek nagyobb befolyást adtak helyi szinten. Hasonló trend, hogy az országgyűlési választásoknál jóval alacsonyabb volt a részvételi hajlandóság. Mindig azok a pártok szerepeltek jól, amelyek hatékony mozgósítási technikákkal rendelkeztek. Többször is tapasztalható volt – különösen 1990-ben az MDF és 2006-ban az MSZP táborában –, hogy a kormányzás nehézségeivel küszködő, hitelét viszonylag gyorsan elvesztő tavaszi győztes szimpatizánsai otthon maradtak vagy megváltoztatták preferenciáikat, ezzel fejezve ki csalódottságukat. Bármi lesz a végkifejlet, csak az érezheti magát valódi nyertesnek, aki megszerzi a főpolgármesteri széket, valamint a Fővárosi Közgyűlésben is fölénybe tud kerülni. Hogy mennyire igaz mindez, arra jó példát jelentenek a 2006 őszén történtek. Hiába volt az egész országban lehengerlően erős a Fidesz, Budapesten csak a kerületek egy részében tudott áttörést végrehajtani. Ugyanakkor Demszky Gábor személye, valamint az egyfős MSZP–SZDSZ-többség megléte jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kormány végig tudja csinálni a négyéves ciklust.
Mi várható ősszel? Ha a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokat nézzük, akkor a Fidesz–KDNP-nek nincs félnivalója. A különböző felmérések egybehangzó adatai alapján hatalmas fölénnyel vezet a polgári oldal. Természetesen nem garantálható, hogy valamennyi megyének és megyei jogú városnak fideszes vezetője lesz, és nem szabad biztosra venni a fővárosi győzelmet sem, de arra reális esély van, hogy a 2006-os diadalt felülmúló eredmény szülessen. Akkor 16 megyei jogú városban és 9 budapesti kerületben nyert a jobboldal polgármesterjelöltje, Heves kivételével mindenütt sikerült megszerezni a megyei közgyűlési elnökséget, és a kisebb településeken is hasonló volt a fölény. A főpolgármesteri székhez is csupán néhány ezer szavazat hiányzott. Ne feledkezzünk el a ciklus közben lebonyolított időközi megméretésekről sem, mert ott is sorozatos jobboldali győzelmek születtek. A szocialisták egyedül 2007-ben Bátonyterenyén örülhettek, miközben a Fidesz olyan országos érdeklődésre számot tartó polgármester-választásokat nyert meg, mint például a pécsi vagy a józsefvárosi.
Az újabb diadal kulcsa a tavaszihoz hasonló mozgósításban rejlik. A Fidesz kiugróan magas támogatottsága azonban nem csupán a párt teljesítményének köszönhető, hanem a riválisok gyengeségének is. A korábban félelmetesnek tűnő MSZP a tavaszi bukás óta képtelen felkelni a padlóról, és minden jel szerint a Jobbik népszerűségi indexei sem lesznek elegendők arra, hogy a radikalizmus fő ereje kitörjön a középpárti státusból. Az MSZP-nek 2006-ban 7 megyei jogú városban és 11 fővárosi kerületben sikerült elnyernie a polgármesteri tisztséget, egy fideszes képviselő árulásának köszönhetően az övé lett Heves megye, valamint az SZDSZ-szel összefogva megmaradt a főváros kormányrúdja. Paradox helyzet, de az az eredmény, ami négy évvel ezelőtt súlyos frusztrációt okozott és Hiller István pártelnöki székébe került, ma hatalmas bravúr lenne. Az önkormányzatokban eddig szinte észrevehetetlen Jobbiknál más a helyzet. Sok ismeretlenes feladvány például, hogy vajon melyik lesz a legnagyobb lélekszámú település, ahol nemzeti radikális érzelmű polgármester ünnepelheti majd a győzelmet. Eközben az sem zárható ki, hogy a jobbikosok jóvoltából a keleti országrész egyes megyéiben akár a Fidesz abszolút többsége is veszélybe kerülhet. Egészen mások az LMP sanszai. A szűkös káderállomány miatt vidéken még a jelöltállítás is komoly nehézségeket okozhat, bár a tavaly nyár óta tartó folyamatos előretörés miatt dőreség lenne alábecsülni az újdonság erejével ható centrumerőt. Ugyanakkor szinte bizonyosra vehető, hogy az SZDSZ végleg, immár hivatalosan is eltűnik a helyhatóságok térképeiről, és az MDF szomorú történetében is megíródhat a legutolsó fejezet.
1990-ben az SZDSZ és a Fidesz természetes szövetségesek voltak. Négy évvel később a jobbra tolódó Fidesz és az Antall-kormányhoz kötődő pártok között sem voltak olyan áthághatatlan akadályok, amik kizárták volna a kooperációt. Később a kétpólusú rendszer éveiben a parlamenti szekértáborok alapján szerveződtek meg a helyi koalíciók. Ezúttal viszont az LMP ellenkezése miatt még a baloldali térfélen sincs egység, bár a szocialisták a sorozatok kikosarazás ellenére változatlan hévvel ostromolják a kora tavasszal még kigúnyolt kis pártot. Ebben a szituációban a Fidesznek nem is az ellenfeleire, hanem inkább a gazdasági-pénzügyi fejleményekre kell majd figyelnie. A forint árfolyamának lökésszerű változásától kezdve a hirtelen megugró benzinárig ezernyi csapdahelyzet adódhat, amelyek előre nem látható folyamatokat indítanak el a belpolitikai küzdőtéren. Sajnos azzal is kalkulálni kell, hogy a kommunikációjában időnként hajmeresztő hibákat elkövető Fidesz ezúttal sem lesz mentes ettől a hiányosságától. Ha viszont a válság miatti bizonytalanságból adódó veszélyeket sikerül kiküszöbölni és egyéb téren is rend lesz, akkor rövidesen megvalósulhat a nagy álom, és a rendszerváltás óta először a fővárosnak – a leszerepelt Demszky-korszak után – jobboldali főpolgármestere lesz.