Kalandos, holdas éj

Selmecbányára mentünk kettesben egy hajdani jó baráttal. Régi szép január volt, a selmeci korzón még bundában és nagykabátban jártak az emberek, a Rössel temetőkertjei fölött súlyos, acélkék téli ködök lebegtek, de a hajdani Szőlőfürt helyén működő italmérés söröskorsóinak mélyén s a Becherovka kupicáinak fenekén már sárga szalmakalapban integetett a tavasz. Iszonyatosan berúgtunk. A mulatozásra az adott okot, hogy a három hónappal korábban elrabolt fényképész-felszerelésemet – gépet, halszemet, teléket, nagylátószögűt, fénymérőt, állványokat –, melyre már keresztet vetettem, megtalálta a selmeci rendőrség. Egyszóval: betintáltunk. Más szavakkal: leittasultunk, becsókoltunk (és itt már nem lehet megállani, mer’ akkor hát be is nyaltunk, sőt bebaszarintottunk, mint állat), majd éjféltájban elindultunk haza. Vidáman és lendületesen, de az útviszonyoknak megfelelően hajtottunk (mondom, régi-régi szép havas január, mínusz tíz fok, karvastagságú jégcsapok az ereszeken etc.). Először az arany és ezüst városától két kilométerre, Szentantalban állottunk meg. Csak nem hajtatunk át egyetlen szó, egyetlen főbiccentés nélkül a Koburg-Koháryak csöndes, ámde fölöttébb múltas ősi fészkén?! Eldöntöttük, megtekintjük az ősi család ősi kastélyának ősi parkját. Óvatosan átmásztunk az ősi kovácsoltvas kerítésen, s Liviust meg a jó Horáct szavalva, megilletődötten sétáltunk a famatuzsálemek közt, a hófödte sétányokon, amikor ránk rontottak a vérebek. Tulajdonképpen csak egy véreb volt, de az a német juhászra emlékeztető, teve nagyságú ősszörny úgy hörgött, mint egy dízelmozdony, hüvelykujjnyi agyarain szelíden csordogált a sárga holdfény. Aztán ránk vetette magát. Barátom menekült volna, de én önfeláldozóan magam elé rántottam, mert tudtam, a vadállatok – zsákmányoló természetüknek engedelmeskedve – ösztönösen lecsapnak a menekülőre. A tevekutya acsarogva repült felénk, a barátom halkan nyüszített, én szorosan markoltam a bőrkabátját, és mindenre elszántan összeszorítottam a szememet. És akkor olyan hangot hallottam, mint amikor a tiszai autós komp súlyos vasrámpája lezuhan a parti betonra. Merészen kinyitottam a szemem: a rém húsz centire tőlünk fetrengett a hóban. Láncon volt, és a lánc éppen addig ért, hogy a felénk repülő behemótot lerántotta. Kicsit fújtattunk, majd miután többször is megbizonyosodtam arról, hogy a lánc erős, biztosan nem enged, eleresztettem a barátomat, aki keresetlen szavakkal rebegett hálát Istennek, elfeledve, hogy én – és nem a Mindenható – hívtam meg őt erre az élményekben gazdag, érdekes kirándulásra. Pihegtünk még csöppet, majd a karvastagságú láncát rángató ördögi lényre tekintve úgy határoztunk, hogy igyekszünk mielébb haza. Újból az útviszonyoknak megfelelően suhantunk az éjszakában, amikor úgy hatszáz métert megtéve, Szentantal alsó határában, lemeszeltek a szlovák rendőrök. Luftballonos szonda, szivárványos színek, dévaj mosoly, derült nevetgélés, oldott jókedv a győztesek oldalán – síri csend a megalázottakén. Majd rövid egyezkedés. Pénz? Az nincs. El van íva. Megivódott. Elivult. Éjjeli órán a hatóság is ember: derült nevetgélés, oldott jókedv változatlan. A lehetőségek számosak: fogda, kórház, autónak vasúton történő hazaszállítása. Lesz pénz, mondok erre. Barát marad az út mentén az én autómban, én be a rendőrautóba, vissza a városba, ahol a rendőrségen tolmácsoló férfin kívül senkit sem ismerek. Éjjel kettő, csöngetés, kurjongatás, a helyzet lényegre törő magyarázata: „Pénz kell! Gyorsan!” Meglett a pénz. Vissza az autóhoz. Kicsit fújtattunk, pihegtünk csöppet, aztán indulás haza. Útviszonyoknak megfelelő suhanás, gond nélkül át a határon, majd Drégelypalánk és Nagyoroszi közt jött a… Na? Ki jött? A szarvas. Egy nyolcszáz kilós bika. És mi az, hogy jött!? Repült. Szárnyalt. Az útszéli bozótból ívelt át a légen – mondtam már?: szép, kövér holdas éj volt –, repült felénk a gyönyörű, bogas koronájú nagy test. Bele a szélvédőbe. Seggével, combos, nagy farával beleült szépen az ablakba. Fékcsikar, mellső lábával elrugaszkodik, robban fejem mellett a bal üveg is, három impozáns szökellés… Még csak el sem esik, ott kocog már túlnan, a fehérlő szántáson. Csöpp vére nem hull, nem is biceg. Megáll, fenséges nyugalommal visszapillant ránk. „Ezt magyarok, hős fiai szép Enéhnek, elcsesztétek!” Ülünk az autóban döbbenten hunorogva (mogorván magorogva), majd kiszállunk, vakaródzunk, nézegetjük az ablaküvegeitől többé-kevésbé megfosztott, roggyant autót, majd ismét elindulunk. Óvatos (az út- és ablakviszonyoknak megfelelő) suhanás, aztán – legfeljebb ötszáz méter múlva – útszélen köröző zseblámpa jelez megálljt. Határőr katona. Agyonfagyott, kedves baka. Mindent látott. Gratulál. Istennek hála, mondja, hogy megúsztuk. Az a böhöm állat letéphette volna a tetőt, lerúghatta volna a fejünket. Gondviselést emlegetünk, isteni szerencsét, együtt örvendezünk a csodának. Amikor indulnánk, azt mondja: „Várjátok meg a rendőröket!” Rendőröket? Kicsoda beszélt meg itten randit? Nem, inkább már mennénk is, hiszen ha látta, és látta!, akkor tudja, hogy vétlenek vagyunk, a szarvas volt, amely bakizott. Tudja ő, szól a baka, de mennyire látta, úgy röpült belénk a gyönyörű bika, mint a szkíta aranyszarvas, mint a Szent Miklós püspök szánjával a háztetők fölött szárnyaló rénszarvas. Akárha opera díszlete volna, maga alá húzott mellső lábbal, hátravetett aganccsal úszott el a hold sárga korongja előtt. De hiába minden, nincs mit tenni, már beszólt az őrsre. Azok meg a közeli kisváros rendőrkapitányságára. Toporog, sajnálkozva tárja szét a karját. „Nem tehettem mást – mondja, és kesztyűs kezével előre, aztán maga mögé int –, kétszáz méterenként vagyunk az út mentén felállítva. A szlovák oldalon nevelőintézetből szökött egy kislány. Ha nem szólok, a tőlem jobbra vagy balra álló úgyis szól, és lebuktatna.” Míg a fakabátok odaértek – röpke órába telt –, kiittam a katona termoszából mind a forró teát, elszívtam fél doboz cigarettát: a kijózanodás tökéletesen megvalósult. Az érkező rendőr mint eleve elvetélt, nevetséges és fölösleges, a hivatal megkövetelte értelmetlen és fontoskodó procedúrát említette a szondát. Aztán megfúvatott. Hogy, hogy nem, a készülék nem sípolt, nem változtatta meg a színét: semmit sem csinált. Mint nehéz, de győztes ütközetből megtért csatahajó, megtépázva és roncsoltan, lépésben gurulva is csontig átfagyva, ám diadalmasan értünk haza. Begurultam a ház előtt a járda mellé. Vigyorogva váltunk el: „Nem tudtak fölénk kerekedni a démonok.” Otthon üzenet fogadott, hogy az egykori Szőlőfürt helyén működő italmérésben felejtett fényképész-felszerelésemért ne aggódjak, megvan, megőrzik nekem, bármikor érte fáradhatok.