Köznapló

Június 17., csütörtök
Egy hete birkóznak egymással a futballgladiátorok, játékot sehol sem látni. Mindenki gürizik, rohangál, ütközik, rakkol, nincs egy csapat, amelyért az ember örömmel ülne végig kilencven percet a tévé előtt. Már negyedóra is időpocsékolás.
Ráadásul szörnyű dolgokat lehet hallani.
A spanyol játékosoknak, ha megnyerik a világbajnokságot, fejenként 600 ezer eurós jutalmat – 168 millió forintot – ajánlottak. Kicsoda? A király? A kormány? Netán a szövetség? Ez még hagyján, a maguk kontójára azt ígérnek, amit akarnak. Viszont feltűnő – és főleg a német tévéken hallani –, hogyan beszélnek a szpíkerek a harmadik világ és Afrika sportolóiról. Fölény, gőg és nagyképűség.
Nem csak köztük dívik.
Magyar csatornán hallom: „Algéria megfelelő ellenfél ahhoz, hogy Anglia visszanyerje önbizalmát.” Nem értem. A mi szpíkerünknek miért fontos, hogy Anglia visszanyerje az önbizalmát? Valami apanázst kap az ilyen mondatokért?
A futballt elrontotta a rengeteg pénz, a befektetés már rég nem arányos a produkcióval. Az Afrika-bajnokságot tizenöt–húsz éve gyönyörűség volt nézni. Szépen, ötletesen, durvaság nélkül játszottak a csapatok. Igen ám, de megjelentek a játékoskereskedők és nyomukban európai edzők. Nekik csak a győzelem volt fontos, és ezt a szörnyű mentalitást beleültették a közönség lelkébe is. Az eredmény? Afrika futballja lassan beleszürkült a kontinensébe, ma már taktikát látni tőlük is, nem játékot. Sematikus, unalmas szellemben rúgják a labdát.
A legtöbb figyelmet most is Brazília kelti – nemcsak futballjával, hanem kitűnő bárjával is. Gyönyörű lányok mosolya, kedve és tökéletes angoltudása csábítja oda egy italra a férfiakat, és a magyar riporternő is kénytelen volt elismerni: „A fantasztikus brazilok mindent felhasználnak országimázsuk építésére.”
Bizony, bizony, már Stefan Zweig megírta: Brazíliáé a jövő.
Akkor megmosolyogták. Maholnap ők fognak mosolyogni és sajnálkozni rajtunk, a sok szomorú, apadt kedvű fehér emberen.

Június 18., péntek
Nagykunsági származék ő is, én is, innen a levél, amelyben Bartha Júlia, a jó nevű etnográfus a karcagi birkafőző fesztiválra hív. Június 26-án és 27-én tartják, ez lesz a tizenkettedik, ám a mostani rangosabbnak ígéri magát, mint az összes többi együttvéve. Rangját az erősíti, hogy a kunsági birkapörköltet fölvették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére.
Túrkevei lévén mennék is szívesen, de gyanítom, aki nem eszik húst – s én nem eszem –, megszólják, kinézik, és úgy veszik, mintha csúfot űzne mások ünnepéből. Jobb, ha az ember nem teszi ki magát ilyesminek.
Tapasztalatból beszélek: történt már velem hasonló.
Disznóölésre hívtak, mentem, s igyekeztem kivenni a részemet mindenféle munkából. Fogtam a kétmázsás halálraítélt lábát, hájat daraboltam, húst daráltam, sütöttem a zsírnakvalót, tettem mindent, amit ilyenkor szokás, mégis felháborítottam a háziakat. Tíz óra tájt sütöttek némi húst, leültek jóízűen falatozni. Én kimentem a kamrába, levágtam egy karéj kenyeret, megkentem baracklekvárral, és azzal telepedtem le közéjük.
Harag lett a dologból. Azt mondták, soha többé nem hívnak. Tartották.
Nem szeretném, ha véreim ott Karcagon hasonló indulattal tekintenének rám. Pedig tudom, mindenki ezt mondja: a karcagi birkapörköltnek nincs párja.
Aki hallja, adja át!

Június 20., vasárnap
Meghalt Saramago. Nem szoktam rajongói leveleket irkálni, kivételt csak a zenészekkel tettem tizennyolc–húsz éves koromban. Dedikált fotóikat – Kodályét, Menuhinét, Callasét, Reiner Frigyesét – őrzöm azóta is, de a régi hév, hogy kifejezzem respektemet valaki iránt, csak egyszer támadt fel azóta. Saramagót illette.
Még nem volt Nobel-díjas, és csak egyetlen könyvét olvastam, a Ricardo Reis halálának évét. A körúton, valahol a Király utca és az Andrássy út között terített ki ponyvát valaki, azon kínálta száz forintért a portékáit, azt mondhatom hát, hogy Saramagót ponyvaként ismertem meg.
A nevét se hallottam addig, de elég volt pár oldalt olvasni a hallatlanul hitvány nyomású könyvből, s már nem a körúton voltam, hanem ott, ahol Saramago nem lehetett: Lisszabonban. Meghurcolták egy könyvéért, azt mondták, gyalázza az egyházat. Később ráfogták, hogy kommunista, majd azt is megkapta, hogy antiszemita. És bélyegekből később sem volt hiány: anarchistának és botránykeltőnek is nevezték – na, mondom, ez az én emberem. Fütyül arra, mit mondanak a címkéző bajnokok, teszi a dolgát, megy a maga útján: ilyet csak az tehet, aki szabad.
„Itt a tenger véget ér, és a szárazföld köszönt. Eső hull a sápadt városra” – így kezdődött az a könyv, s most, mikor megjött a halálhíre, nálunk is esik. Az egybeesés nem csábít olcsó párhuzamokra, miként az sem, hogy akkor is esett, amikor hónom alatt újabb könyvével, a Lisszabon ostromának históriájával kiléptem a boltból. Számomra csak annyit jelzett, hogy az író – mint céhtársai közül is számosan – szívesen fordította feje tetejére mindazt, amiről a nyárspolgár azt hiszi, talpán kell állnia, s ebben az eső cinkosa, hű szövetségese volt.
Akinek van képzelő- és megjelenítőereje, s neki volt, észrevehette, hogy a vizes lisszaboni járdák tükrében miként hullottak földre a csillárok, fejekre a szoknyák, sőt a kereszt is lehullt a templomok tornyáról. Ehhez elég a képzelőerő, ám leírni, hogy Biblia nélkül jobb lenne az emberiség, nagy bátorság kellett. De mit tegyen egy író, ha a vizes lisszaboni járdák tükre elárulta: a Bibliát fordítva írták – pontosabban: meghamisították –, s mi, keresztények részben ennek vagyunk áldozatai.
Egy interjúban így beszélt magáról: „Hatvanéves voltam, amikor kiadták az Emlékirat a kolostorról című regényemet. Ilyen korban nem érdemes elkezdeni írni, hihetnénk. Szerencsém volt, engem így is elfogadtak. Ma erőm teljében vagyok, nem unom, hanem szeretem az életet, dolgozom szakadatlanul. Konferenciákra járok, interjúkat adok, és írok, írok, írok, hiszen még nem fogytam ki a gondolatokból.”
Az említett levelet lisszaboni címére küldtem: Rua dos Ferreiros á Estrela, 32., 1 – 1200 Lisboa.
Címkével jött vissza. Az állt rajta: a címzett elköltözött.
Részben igaz volt. Most viszont már teljesen és végleg az.

Június 21., hétfő
A Népszava hecclap lett, azért mondom ily határozottan, mert jóérzésű szerkesztő aligha közli Kertész Ákos írását, amely június 16-án került az olvasók elé. A benne foglaltak alapján gyanítom, az író tévképzet áldozata. Szerinte a dolgok vagy fehérek, vagy feketék.
A magyar katolikus egyházat is ezen a módon osztotta fel.
Az egyik fele „mélyen humanista, européer, antifasiszta és demokrata”, ide tartozik Várszegi Asztrik meg – talán – Bulányi páter. Kertész szerint ennyien vannak és nem többen.
S innen szó szerint őt idézem, isten őrizz, nehogy megrövidítsem, és elrontsam azok élvezetét, akik még nem olvasták az írását. Íme hát: „Ennek a katolicizmusnak volt ádáz ellensége a mélyen retrográd, az anakronisztikusan magyar rendiséget képviselő, fasiszta, antiszemita, sovén-nacionalista, revizionista Prohászka Ottokár, az aranyszájú hitszónok.” Később Pacelli bíborost páváskodónak nevezi, pápaként lapítóbajnoknak, aki a Vatikán „arannyal bélelt termeiben sunyin bekkelte ki a nácizmus tömeggyilkosságait”.
De ez még semmi. A java ezután jön. „A Vatikán is megúszta, mint Péter apostol, a »Kőszikla« méltatlan utóda. Ezek a fundamentalisták csak a muzulmán fanatikusokhoz hasonlíthatók.” Aztán így folytatja: Wojtyla „a népszerűséget hajhászva többet utazott, mint egy régi textiles vigéc, sőt még a zsidókat is megkövette, ami nem lehetett könnyű egy lengyelnek!”
Semmi kétség, ez a szellemi zugkocsmák hangja. Az NB I-ből a külvárosi csapatba szorult futballisták bosszúálló hangja. Engem leginkább mégis azokéra emlékeztet, akiknek indulata ’45 után szétdúlta a kolostorokat.
Előkerestem a Ki kicsodában, vajon Kertész Ákos tényleg Kossuth-díjas író-e. Hiszen azzal nem csak pénzt, okmányt és jelvényt kap egy alkotó. Kiérdemelt méltóságot is.
Hová lett a régi méltósága, kedves Kertész? Amellyel a Makrát írta? Meg még annyi mást.
Ez a dolgozata megtaposta és beszennyezte – sokak mellett – Dienes (Geiger) Valéria emlékét, vele azt a lelki-szellemi kapcsolatot, amely a püspökhöz fűzte, és meghatározta egész további életét.
Én most csak annyit teszek, hogy egymás mellé állítom önt és ezt az asszonyt, aki a Galilei-körből indult materialistaként, a Huszadik Századba filozófiai cikkeket írt, majd doktorált matematikából, Bergsont fordított, Babitscsal levelezett, és Isadora Duncan hatására kidolgozta azt a mozgásművészetet, amelyet orkesztikának neveznek. Hazatérése után, 1924-ben megtért, attól fogva, ahogy egy interjúban mondta: „Prohászka püspök barátsága fényesítette meg az életemet 1927-ig, haláláig.”
Dienes Valéria addigi életútja szerint vak lett volna, kedves Kertész?
Ő ott áll, ön mellette, s én fölteszem a kérdést: kinek higgyek Prohászka Ottokár megítélésében? Egy dühödt liberálisnak, aki fékevesztett írásokat tesz közzé a Népszavában, vagy annak, aki ugyan nem kapott Kossuth-díjat, de olyan tartással élt, hogy fejet hajtott előtte mindenki?
Gárdonyi napba öltözött embernek mondta Prohászkát, bár e kijelentést az ön köreiben Bródy Sándor okán ki fogják kezdeni. Azt mondják majd, mert mondták már: az egri remete is antiszemita volt. Ám ez fölveti a kérdést: vajon miért nem érte antiszemita vád Móriczot azért, amit 1919-es naplójában a kommünről írt, Kosztolányit, aki Milotay lapjában publikált, vagy Márait naplóbejegyzéseiért? Ők hogyan lettek kivételek?
Az ilyen kérdésekre soha nincs válasz.
Az antiszemita szó használatának egyre kevesebb a logikája. Fejetlenül használja ön is, kedves Kertész. A fő ok, amiért kopik, többnyire ez. De van egy másik is: ok nélkül ráakasztják fűre-fára. Ez a hiba odavezethet, hogy akiket megbélyegeznek vele, egy idő után meg fogják rántani a vállukat.
És még valamit, kedves Kertész, ha már szóba hoztam Gárdonyi Gézát. Írásában meggondolatlanul Sík Sándorra hivatkozik. Ajánlom, keresse elő, s olvassa el egyik fontos könyvét. Címe: Gárdonyi, Ady, Prohászka. Őket tartotta a két háború közti kor világítótornyainak. Vagy ez tévedés, és Sík is csak afféle sovén-nacionalista volt?
Vedete, vedete, e non vedete niente – Láttok, láttok, de nem láttok semmit sem, mondta volt Dante jó hétszáz évvel ezelőtt.
Én az ön helyében elgondolkoznék ezen.