Reform, újdonságok nélkül

Számtalanszor tapasztalhattuk, amint pártok emblematikus figurái, a népszerűségi listák éllovasai óriásit buknak a választókerüle-tükben, hiszen az emberek pártokra szavaznak, s jószerivel csak a pártvezér, a miniszterelnök-jelölt személyisége befolyásolja őket

Valamennyi párt, amelyik több ciklust tölthetett a parlamentben, élvezhette a bonyolult és ellentmondásos magyar választási rendszer előnyeit és elszenvedte hátrányait. De attól, hogy az előnyök és a hátrányok hosszú távon nagyjából kiegyenlítik egymást, a rendszer még nem igazságos, még csak nem is kiegyenlített. Ez az ellentmondás feltűnt az éles szemű törvényhozóknak is, ezért minden választás után az összeülő, új parlament elszánt fogadalmat tett a választási törvény megváltozására. Eddig igazán kockázatmentes ígéret volt, mert tudták, úgysem lesz belőle semmi.
A Horn Gyula vezette koalíciónak megvolt a kétharmados többsége, de csak az önkormányzati választások mentén farigcsáltak egy keveset, az a képtelen országgyűlési választási törvény, amely lehetővé tette, hogy 30 százaléknyi szavazattal abszolút többségre tegyenek szert, tökéletesen megfelelt számukra. Így a rendszeresen előrángatott választási törvényjavaslatok elsősorban arra szolgáltak, hogy leplezzék az éppen esedékes kormány tehetetlenségét, ötlettelenségét, egyéb területeken mutatkozó böszmeségét. Különösen elhíresültek Medgyessy Péter közjogi javaslatai, többek közt, hogy az EP-választásokra a kormánypártok és az ellenzékiek indítsanak közös listát, de a Gyurcsány-kabinet 2006-os agymenése sem volt akármi. 298 tagú parlamentet álmodtak – annyi képviselővel, mint 1953–58 között, a magyar demokrácia fénykorában –, ahol a mandátumokat a listás szavazatok alapján osztanák el, azonban az így megszerzett mandátumok számát és csak az így fennmaradó helyeket tölthetné be listáról a párt. Ez a zagyvaság méltó volt a Gyurcsány-féle szellemi műhelyhez, jellemző, hogy a balliberális koalíció elfogadta, s ha rajta múlik, akkor idén tavasszal már ezen elvek szerint szavaztunk volna.
Szerencsére (az MSZP hívei ezt másként gondolják) a régi rossz szabályok szerint szavaztunk, s ennek köszönhetően most már kivédhetetlenül átformálódik a választási rendszer. A kormányzó polgári szövetség már ismertette tervezetét, s társadalmi vitára bocsátotta. Jó lenne, ha a társadalmi vita ezúttal nemcsak üres formalitás maradna, nemcsak tét nélküli szómenésből állna, hanem érdemi változtatásokra is lehetőséget adna. Az előterjesztés 198 képviselővel számol, akiket az eddigiekhez hasonlóan két fordulóban, vegyes (egyéni, listás) rendszerben választanának meg. A jelöltek indulásához továbbra is 750 kopogtatócédula összegyűjtésére lenne szükség, s maradna az 5 százalékos parlamenti küszöb is. Később ismertették a kopogtatócédulák gyűjtési időszakának és a kampány idejének lerövidítését. A 198 hely úgy oszlana meg, hogy 90 mandátumot egyéni körzetben, 78-at országos listán osztanának szét, (a megyei listák megszűnnének), 30 képviselő kompenzációs listán nyerne mandátumot. A nemzetiségi és etnikai kisebbségek további 13 parlamenti helyet kapnának. A létszám drasztikus csökkentésén túl nem mondhatni, hogy különösebben reformer vagy forradalmi tervezet lenne.
A választási törvénynek lenne más rendeltetése is. Joggal várják tőle, hogy alkalmas legyen a választási akarat kifejezésére, arányos legyen és igazságos, ugyanakkor garantálja a törvényhozás működőképességét. De ezeken a hasznossági szempontokon túl, legalább ennyire fontosak elméleti, szellemi funkciói. A parlamenti rendszer ugyanis nemcsak tükrözi a társadalom demokráciáról vallott és megvalósított alapelveit, hanem formálja, alakítja, meghatározó módon befolyásolja is. Nyugodtan állítjuk: oktató, nevelő hatása van. A választási törvényből azonnal kiderül, hogy a törvényalkotók mit tartottak előbbrevalónak, a választási akarat minél pontosabb megjelenítését, vagy a politikai elit érdekeit? Alapvető társadalmi értéknek tekintik-e a politikai sokszínűséget, fontosnak tartják-e minél több közösség, csoport képviseletének megvalósulását? Kap-e esélyt az esélyegyenlőség elve, vagy az elit ragaszkodik-e a kontraszelekció gyakorlatához? Bár a parlament a képviseleti demokrácia terepe, törekszenek-e teret adni a közvetlen demokrácia megjelenési formáinak, igyekeznek-e egyensúlyt teremteni a kettő között? A tövényjavaslat szerkesztőit ezek vagy hasonló kérdések nem nagyon izgatták. Mintha a létszám lefaragásával letudták volna a demokratikus kötelezettségüket, holott a képviselők számának semmi köze a demokrácia minőségéhez.
Sajátosan kezeli az előterjesztő a magyar választási rendszer legnagyobb problémáját, az aránytalanságot, amely olykor szinte szélsőségesen eltorzítja a szavazati arányokat, meghamisítva a választói akaratot. A javaslat nem megszünteti, kiiktatja, vagy legalább visszaszorítani akarja ezt a jelenséget, hanem éppen ellenkezőleg, a lehetőségekhez mérten erősíteni. A közvélemény többre tartja az egyéni választókerületben szerzett mandátumot, mint a listán szerzettet. Az egyéni jelöltet a helyiek választják, nem a pártközpont jelöli ki, saját programja van, ezért számon kérhető, nem úgy, mint a listáról bekerült képviselők, ráadásul az egyéni jelölt valódi küzdelemben méretik meg, amiben szerepe van a személyes képességeinek, a személyiségének. Ezek legendák. Egyéni jelölt az lesz, akit a központ jóváhagy, s ha vita van a helyi szervezetek és a nagyfőnökök között, nem az utóbbiak szoktak meghátrálni. Az egyéni jelölt csak akkor tud saját programjából megvalósítani valamit, ha az egybeesik a kormány programjával. Mivel az egyéni képviselőt is köti a frakciófegyelem, az ígéreteit nem lehet számon kérni. A személyiség szerepéről elég annyi, hogy számtalanszor tapasztalhattuk, amint pártok emblematikus figurái, a népszerűségi listák éllovasai óriásit buknak a választókerületükben, hiszen az emberek pártokra szavaznak, s jószerivel csak a pártvezér, a miniszterelnök-jelölt személyisége befolyásolja őket. Ezzel szemben az egyéni kerületek okozzák az aránytalanságokat. Egyrészt: a kerületek mérete közt jelentős eltérések vannak. Átlagban 15-18 ezer szavazat szükségeltetik egy mandátumhoz, de van olyan kerület, ahol 20 ezer is kevés, másutt viszont elég 10 ezer is. Másrészt: az egyéni jelöltre leadott 50 százalék plusz egy szavazat 100 százalékot ér, ugyanott kettővel kevesebb voks nullát. Ezeknek a matematikai furcsaságoknak hála, lesz a 30 százalékból abszolút többség, az 52 százalékból kétharmad. A nálunk bevezetett egyéni választói rendszer nemcsak aránytalan, nemcsak eltorzítja az eredményeket, nemcsak fel-, illetve leértékeli egyesek szavazatát, hanem bonyolítja és elnyújtja (két fordulóra van szükség), ezáltal drágábbá teszi a választást. Ráadásul az egyéni kerületek eredményeit szokták vitatni, megóvni, újraszámolni, perelni, csak azért nem mondom, hogy a csalás lehetősége is ebben a rendszerben van, mert történelmi tapasztalataink bizonyítják, hogy csalni mindenféle választási formációban lehet. Ha a mellette szóló érveket is számba vesszük, csak egyetlenegy „nyomósnak” mondható argumentumot tudunk elősorolni: a választók tovább izgulhatnak a végeredmény miatt, így érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az egyfordulós, pusztán listás választás.
Az új törvénytervezet megtartaná az egyéni választókerületek rendszerét, és a mandátumok 45 százalékát továbbra is az ott szerzett szavazatok alapján osztanák ki. Igaz, a számukat csökkentené és a területüket újrarajzolná, de ezek és a különböző technikai jellegű újítások, a kopogtatócédulák gyűjtési idejének és a kampányidőszaknak a megkurtítása együtt sem jelentenek lényegi változást a régi, idejétmúlt, leváltásra ítélt választási rendszerhez képest.