Tények és érvek a bölcsészoktatás védelmében

A legutóbbi felsőoktatási reform életbelépése előtt, 2005-ben halottam először a „bolognai rendszer” bevezetését indokló döntő érvről: Európa felsőoktatása lemaradt, Amerika és Ázsia egyetemei „hatékonyabbak”, utol kell érnünk őket. Kétkedve fogadtam a hírt, és azon töprengtem: vajon minden területre igaz-e ez, például azokra a jellegzetesen európai gyökerű bölcsész tudományágakra is, amelyekben magam is tevékenykedem? Az azóta eltelt években módom nyílt megismerkedni az átalakítást alátámasztó érvek sokaságával, no meg az évről évre érkező hazai és nemzetközi felsőoktatási rangsorokkal. Utóbbiakat sosem tudom zavar nélkül nézni, minden alkalommal azt kérdem, vajon miféle egységes kritériumrendszer alapján lehet egymáshoz mérni egy műszaki egyetemet, egy pénzügyi iskolát vagy épp egy bölcsészkart.
A hazai és globális egyetemi rangsorokat ma leginkább gazdaságpolitikai megfontolások szerint szerkesztik, ezeket vonatkoztatják egységesen mindenféle felsőfokú képzésre. A gazdaság és a politika szereplői számára a legfontosabb kérdés, hogy az oktatásra fordított pénz hány év alatt és mekkora nyereséggel térül meg a pénzügyi mutatókkal leírható gazdaságban. Ez a megközelítés mára mély és erős gyökereket vert a hazai közgondolkodásban is. Elterjedt népi bölcsesség a következő gondolatmenet, amelyet a nemzeti konzultáció tárgyalásaitól a sarki buszmegállóig a legkülönbözőbb szinteken lehet hallani Magyarországon: „Az a baj, hogy csak termeljük azt a sok lógós »lógust« (tudniillik szociológust, pszichológust vagy filológust), de lassan már aranyért sem lehet egy tisztességes szakembert, mondjuk egy jó villanyszerelőt kapni.”
Ami azt illeti: ez igaz is. Komolyabban fogalmazva, a távol-keleti felsőoktatás (még inkább, mint az amerikai!) messze előttünk jár abban, amiről a globális rangsorok szólnak: rövidebb idő alatt, nagyobb számban „állít elő” a munkaerőpiacon jelentős haszonnal pénzzé tehető tudású munkavállalókat. Csakhogy jó, ha tudjuk: mindez nem azért történt, mintha valamiféle idealista önfejűséggel szembeszegültünk volna a világ trendjeivel! Több mint tíz évvel ezelőtt ugyanis pontosan ahhoz a nemzetközi oktatáspolitikai filozófiához csatlakoztunk – a bolognai nyilatkozattal –, amelynek lényege az volt, hogy a felsőoktatást a gazdasági versenyképesség szolgálatába kell állítani. A gazdasági haszon kritériuma lett a legfőbb szempont, amely meghatározta a magyar felsőoktatás sorsának alakulását.
Ennek a filozófiának felelt meg két nagy hatású döntés. Az egyik a fejkvótaalapú finanszírozás bevezetése volt, amely jelenlegi hazai formájában a kontraszelekció és a motivációvesztés melegágya lett. A mellette szóló ideológia úgy hangzott: ez majd versenyre készteti az intézményeket és oktatóikat, hiszen a jó minőség vonzza a tömegeket, így hosszú távon csak az maradhat „piacképes”, aki magas színvonalat nyújt. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatta, hogy éppen az ellenkezője történt: a tömegek a kisebb ellenállás irányába mentek, az egyetemek pedig hozzájuk igazodtak, mindig lefelé. Ezt a trendet erősítette a felvételi megszüntetése is, vagyis helyettesítése a központi érettségivel, ami majdnem ugyanaz.
A másik alapvető tévedés az egyetem és a főiskola közti különbségtétel megszüntetése volt. Az ezredfordulón bevezetett változás a bolognai nyilatkozathoz való csatlakozásunkkal függ össze, és a kétciklusú képzés bevezetését készítette elő. A 33 európai állam által aláírt egyezmény alapvető döntése volt ugyanis az Európában hagyományos „bináris” felsőoktatás felszámolása és helyettesítése az angolszász eredetű „lineárissal”. A dolog lényege: sehol ne legyen többé egymás mellett kétféle felsőoktatási intézmény, külön főiskola és egyetem, hanem épüljön a kettő időben egymásra, legyen a főiskolai képzés („bachelor” szint) egyfajta általános alapozás a valódi egyetemi („master”) szint előtt. A két szint ugyanakkor együtt se tartson hosszabb ideig, mint a régi egyetemi képzés, tehát összesen férjen bele öt évbe. Ebben az egységes rendszerben bármely „felsőoktatási intézmény” (egykori egyetem vagy egykori főiskola) indíthat „bachelor” és „master” szintű képzéseket, értékelésük elsődleges kritériuma pedig a gazdaságosság: mennyi ráfordítással, hány főt, mennyi idő alatt. Ezen az alapon verseng ma egymással Magyarország sok, más-más hagyományú, eltérő hivatású felsőfokú oktatási intézménye.
A fejkvótás finanszírozás és a „planírozás” alapvető hibáit a 2006-ban bevezetett szerkezeti reform tette teljessé. Természettudományos területen dolgozó kollégák sokszor azt hiszik, hogy ennek a változtatásnak a bölcsészkarok egyértelmű nyertesei voltak. Úgy látom, inkább a vesztesei. Az nem tekinthető nyereségnek, hogy ügyes marketingtevékenységgel és a színvonal leszállításával több hírneves bölcsészkarunknak sikerült tömegeket vonzania és így a fennmaradást biztosító pénzhez jutnia az elmúlt években. Ennek az egyébként szegényes megélhetésnek súlyos lelkiismereti ára volt: a színvonal feladása. Amíg a társadalom és a politika „piacképes” oktatáson olyasmit értett, ami majd a munkaerőpiacon pénzzé tehető lesz, addig a szabályozás a mindennapokban egy másik értelmezés felé vezette az egyetemeket (és nem csak a bölcsészkarokat!): az egyetem szemszögéből az a „piacképes”, ami a fiatalok tömegei számára vonzó. Mint látjuk, messze nem biztos, hogy ez egybeesik a valódi értékkel. A klasszika-filológia például nem tömegvonzó szak, de sok élőnyelv szak sem divatos, így a legtöbb egyetemen haldokolnak a francia vagy a szláv nyelv szakok is; de rá kellett döbbenni, hogy a jelenlegi helyzetben összezsugorodhat a magyar nyelv és irodalom vagy éppen a történelem szak diáklétszáma is. Márpedig az új rendszerben „kis szakoknak” nincs helyük, mivel „nem gazdaságosak”. Ezért a 2006-os átalakítás előtt a „kis szakokat” arra kötelezték, hogy a tömegesnek szánt „bachelor” szinten olvadjanak bele a nagyobbakba, vagy egymással összenőve alkossanak új szakokat. Meggyőződésem, hogy ez külön súlyos csapás volt a bölcsészkaraink színvonalára. Drámai negatív hatását ma már sokan látják, de a mennyiségközpontú finanszírozás gyeplője alatt gyakorlatilag senki nem mer tiltakozni. A másik véglet az okkal vagy ok nélkül népszerűvé vált szakok felhígulása volt. Nem csak hírhedt „büfészakokkal” történhetett meg ez, néhány tudományos igényű képzési formával is előfordult, hogy az új tanrendben új névre keresztelve váratlanul népszerűvé vált. Az egyetem reakciója erre általában az adott szak kapuinak tágra nyitása volt, lehetőleg az oktatói gárda létszámának növelése nélkül, hiszen így gazdaságos. Az eredmény nem lehetett más, mint a színvonal esése az eltömegesedő szakokon. A gyakorlatilag felvételi nélkül beözönlő diáktömeg zömének gyakran csak homályos vagy éppen téves elképzelései vannak a választott tudományágról, és a rendszer a felsőbb években sem teszi lehetővé a szelekciót. Sőt az elmúlt évek oktatáspolitikai retorikája inkább azt sugallta, hogy az egyetemnek és az ott oktató tudósnak kell a tömegek igényeihez alkalmazkodnia.
Ma már biztos vagyok benne, hogy 2005-ben igazam volt: a tömegesítéssel és fiskális szemlélettel kombinált „lineáris” felsőoktatás nemhogy nem előnyös, hanem kimondottan káros sok, hazánkban nagy hagyományokkal rendelkező tudományág számára. Ezeknek a tudományoknak az oktatását a most uralkodó szemlélet és szabályozás rövid távon lezülleszti, hosszú távon halálra ítéli. E felismerés birtokában két lehetőség között választhatunk. Vagy sorsukra hagyjuk őket, és engedjük, hogy az „önszabályozó piac igazsága” lassan kirostálja őket, „megtisztítva” a terepet a kizárólag piaci értéket termelő felsőoktatás számára, vagy pedig kimondjuk: tévedés volt a felsőoktatás egészének differenciálatlan szabályozása. Tehát legfontosabb feladatunk éppen a „bináris” felsőoktatás fenntartása és továbbfejlesztése lett volna. Az előttünk álló évtizedek világméretű versenye bizony megköveteli a tömeges felsőfokú oktatást, de nem a mai szemlélet szerint. Tömeges méretekben valóban azonnal használható, gyakorlati szakmát érdemes csak tanítani, ez azonban nem lehet azonos a tudományos elmélyültséget jelentő, értelmiségi motivációt feltételező egyetemi képzéssel. A két kategória nem mosható egybe, és az egyiken nem szabad a másik céljait számon kérni. Lehet, hogy ezzel fel kell mondanunk egy több mint tízéves nemzetközi vállalásunkat, és vállalni kell egy bonyolultabb rendszer adminisztrációs terheit is, ezért a döntés politikai bátorságot igényel. Mégis az látszik helyesnek, hogy egyrészt belefogjunk a gyakorlati szakmát adó főiskolák kiépítésébe, másrészt viszont egyetemeinket minél előbb felszabadítsuk a fiskális szemlélet és a piaci kényszer alól.

A szerző egyetemi oktató

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.). Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.) Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre-Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.), Urbán József (Az emberré válás tanulásának helye, július 6.), Lükő István (És a szakképzéssel vajon mi lesz?, július 6.), Porogi András (Jó tanár, támogató társadalom, július 9.).