1. Belgium és az európai integráció
Belgium immár tizenkettedszer vette át az Európai Unió – korábban az Európai Gazdasági Közösség, illetve az Európai Közösség – tanácsának soros elnökségét ez év júliusában. Maga a soros elnökség lényegében az EU politikai vezetését és a mindennapi jogalkotói munka koordinációját jelenti, így komoly presztízsfeladat minden tagállam számára. Az elnökségi ciklus sikeres és jól látható politikai eredményekben gazdag levezénylése egy tagállam uniós tekintélyének megerősödéséhez vezethet, míg az eredménytelenség a tagállamról alkotott kép romlását is előidézheti.
Annak ellenére, hogy a lisszaboni szerződés több ponton is megváltoztatta a soros elnökség már bevált szabályait – ezek közül a legfontosabb, hogy létrehozta az Európai Tanács, az EU legmagasabb szintű politikai döntéshozó szervének állandó elnöki tisztségét, amelynek kezébe helyezte az ET működésének koordinálását, amelyet korábban a soros elnök tagállam végzett, illetve a külügyek intézésébe bevonta a frissen kialakított külügyi és biztonságpolitikai főképviselőt –, a soros elnökség még ma is az egyik legjelentősebb politikai feladat és közigazgatási kihívás, amely a tagállamok előtt áll.
A belga politika és politikai elit, annak ellenére, hogy a flamand önállóságpárti pártok megerősödése a legutóbbi választásokon komoly kérdéseket vetett fel az ország egységével és jövőjével kapcsolatban, egyhangúlag deklarálta elkötelezettségét az elnökség sikeres lebonyolításában. Ez az integrációs elkötelezettség az ország legújabb kori történelméből logikusan következik, Belgium ugyanis az elmúlt ötven évben mindig egyike volt az integrációs folyamat komoly támogatóinak.
2. Az elnökségi program prioritása és tervei
Az elnökségi program két alapgondolatra épül. A program egyrészről fel- és elismeri, hogy az EU előtt talán története legkomolyabb kihívásai állnak, mint például a munkanélküliség, a társadalmi egyenlőtlenség, a közpénzügyek problémái, a versenyképesség romlása, a kedvezőtlen demográfiai folyamatok és a globális klímaváltozás. Másrészről azonban arra is rámutat, hogy az eddig leginkább befelé forduló és önmagával foglalkozó EU-nak – lásd az alkotmánytervezet és a lisszaboni szerződés körüli komoly és feszült vitákat – újra a cselekvés útjára kell lépni, és megoldásokat kell kínálni az előbbiekben felvetett, összeurópai szintű problémákra. A program tehát a cselekvő, aktív EU képére épít, és erre utal a bevezetőt lezáró, program jellegű mondat is: Let’s put Europe back into action. (Tegyük újra Európát cselekvővé!)
Az előbbiek megvalósítása érdekében a program kijelöl öt prioritást, és kilenc területre lebontva tárgyalja az elnökség konkrét céljait.
A program gazdasági, társadalmi, környezeti, belső igazgatási és külügyi prioritásokat különít el. Mindenképpen meg kell említeni, hogy a gazdaság területén kiemelt célként fogalmazzák meg a zöld- és tudásalapú gazdasági berendezkedés kialakítását, továbbá a pénzügyi szektor felügyeletének és szabályozásának újragondolását is javasolják. Emellett a versenyképesség javítását és a belső piac hiányosságainak kiküszöbölését is említik. A társadalmi kérdések területén a kohézió és a foglalkoztatáspolitika köré felépülő, úgynevezett európai szociális modell megvalósítását helyezi előtérbe a program, továbbá a szegénységgel és a kirekesztéssel szembeni küzdelem folytatását is támogatja. A környezeti kérdések terén az energiahatékonyság kap kiemelkedő hangsúlyt, különös tekintettel a szén és szénalapú energiahordozók szerepének csökkentésére, és itt ismét megjelenik a zöldgazdaság célkitűzése, amelynek több uniós politikát is alárendelni javasolnak. Az uniós szintű belső igazgatás kérdésköre a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség koncepciója köré szerveződik, és itt prioritásként határozzák meg az uniós szintű egységes menedékjogi eljárás és jogvédelem kidolgozását, továbbá a szervezett bűnözés, az embercsempészet, a drogcsempészet és a terrorizmus elleni harcot is kiemelten kívánják kezelni. A külügyek terén az Európai Külügyi Szolgálat létrehozása és a bővítés folytatásának hangsúlyozása alkotja a központi elemeket.
Számos, az előbbi prioritásokhoz kapcsolódó konkrét feladatot és célkitűzést találhatunk a programban, amelyek közül többet is érdemes kiemelni. A legfontosabb természetesen a lisszaboni szerződés beépítése az EU intézményi és eljárási struktúrájába. Ez hatalmas feladat, mivel a szerződési reform több fontos ponton – például a döntéshozatali eljárások vagy az intézményi szerkezet – alapjaiban alakította át a már működő berendezkedést. Ez nyilván számos, apró szakpolitikai és intézményi döntést igényel, amelyek központi koordinációja jelentős és nem könnyű feladat.
Az uniós jogalkotással kapcsolatos feladatként jelenik meg az európai népszavazási kezdeményezésre vonatkozó eljárásokat meghatározó jogszabály kidolgozásának folytatása, illetve az úgynevezett szolidaritási klauzula – amely lehetővé teszi, hogy a tagállamok közösen nyújtsanak segítséget egy terrortámadást vagy katasztrófát elszenvedő tagállamnak – működésének részletes kidolgozása. A program további fontos eleme az uniós szintű gazdasági kormányzat vagy kormányzás fejlesztése. Ennek érdekében a belga elnökség meg kívánja erősíteni a stabilitási és növekedési paktumot, és el kívánja indítani az európai foglalkoztatási és növekedési stratégia alkalmazását az összes érintett tanácsi formációban. A kohéziós politika és a strukturális alapok szerepét is erősíteni kívánják a fenntartható növekedés megvalósítása érdekében. Külügyi téren a Horvátországgal, Törökországgal, Izlanddal és Macedóniával folytatott, különböző fázisban álló tárgyalásokat és a feléledő gazdasági protekcionizmus elutasítását emeli ki a program.
3. Néhány kiegészítő megjegyzés
Csak felületesen áttekintve az előbbieket – számos kérdést, mint például a tudománypolitika, a mezőgazdasági politika vagy a fogyasztóvédelem, egyáltalán nem is érintettünk – megállapítható, hogy Belgium igen ambiciózus programot állított össze. E program sok konkrét lépést jelöl ki, de legalább ilyen fontos, hogy egyértelmű víziót is láthatunk mögötte az EU jövőjéről. E vízió középpontjában egy egységes, versenyképes, energiahatékony és zöld, szociálisan érzékeny és külpolitikailag is láthatóbb Európa áll. Ennek megfogalmazása mindenképpen fontos, mivel segíthet az EU-nak önazonossága és értékei megtalálásában. A polgárok – az európai parlamenti választások egyre csökkenő részvételében, illetve eredményeiben kifejeződő – ellenérzéseinek ledolgozására csak az európai identitás megfogalmazását követően kerülhet sor. Talán valami elindulhat e program kapcsán, amely volt olyan bátor, hogy a mechanikus és bürokratikus politika szintjéről elrugaszkodva a politikai víziók felé is nyitni mert.
Mit jelent Belgium számára az elnökség? Úgy tűnik, hogy az Európa-politika még mindig egyike azoknak az egyre csökkenő számú tárgyaknak – ilyen még például a király, Brüsszel városa vagy a sör és a csokoládé –, amelyek képesek egységet teremteni a nyelvi és kulturális alapon is egyre jobban megosztott országban. Így az elnökség fél éve ismét lehetőséget kínálhat a belga társadalomnak az egység és a belga azonosságtudat megélésére, amely – ismerve a jelenlegi helyzetet – önmagában is jelentős dolog. Az európai integráció a belga társadalmi-kulturális integráció egyik fontos pillére, ami különleges jelenség az európai társadalmakban. Itt az Európai Unió sokkal inkább összeköt, mint megoszt.
Egy kérdés azonban mindenképpen hiányzik, azt is mondhatnánk, fájdalmasan hiányzik magyar szemmel a programból. Ez az uniós kisebbségpolitika problematikája. Nem nehéz visszaemlékezni arra, hogy az elmúlt hónapokban zajlott le az unió bővítés utáni történetének talán legsúlyosabb belpolitikai konfliktusa Magyarország és Szlovákia között a határon túli magyarok számára a kettős állampolgárságot lehetővé tevő törvénymódosítása kapcsán, és az ezt megelőző időszak sem volt feszültségtől és indulatoktól mentes a két állam kapcsolatában, gondoljunk például a szlovák államnyelvtörvényre. Emiatt nehéz megérteni, hogy a program – annak ellenére, hogy a belga politika kifejezetten érzékeny e kérdésekre, különös tekintettel a nyelvi jogokra, mint azt a több évtizedes flamand–vallon csatározás is mutatja – miért nem szentelt egyetlen sort sem ennek a kérdésnek. Lehetne azzal érvelni, hogy a kisebbségvédelem nem uniós kérdés, az EU-nak nincs e téren kifejezett kompetenciája. Azonban a nyelvi vagy állampolgársági okokból történő diszkrimináció, főleg, ha határokon átnyúló elemek is megjelennek benne, már jól bevett uniós alapelveket sérthet. Úgy tűnik, hogy az uniós politika valamilyen okból kifejezetten érzéketlen az új tagállamok ilyen jellegű problémáival kapcsolatban. Ez az érzéketlenség meggyőződésem szerint nem tartható fenn, mivel ma már a kelet-közép-európai térség államainak történelmi eredetű konfliktusai is az uniós belpolitika részét alkotják, és ha ez komoly feszültségeket indukál, akkor előbb-utóbb foglalkozni kell vele. Csak reménykedhetünk, hogy a 2011-ben induló magyar elnökség lesz olyan bátor, hogy ezt a kérdést is felvesse, és a megoldásáról uniós szintű politikai vitát indítson el.
A szerző egyetemi adjunktus (PPKE-JÁK),
a Leuveni Katolikus Egyetem volt hallgatója
