A milicista eljátszott halála

Az Artmagazin legújabb száma közli Mórocz Csaba Párizsban élő fotószakértő Robert Capa a színpadon – A fotográfia diadala című írását A milicista halála című, világkarriert befutott kép alkotójáról, különös tekintettel a kép keletkezésének a körülményeire, amelyek tükrében az egész életmű is másféle fénytörésben jelenik meg.

Akik addig kételkedtek benne, azok a Művészetek Palotájában éppen egy éve rendezett nagy Capa-kiállításon végképp meggyőződhettek róla, hogy A milicista halála című felvétel nem a harctéren készült, hanem beállított fénykép. Szerepelt ugyanis a tárlaton a francia Vu magazin 1936. szeptember 23-i száma, amelyben először közölték a képet, kétoldalas összeállításban. Az egyiken (képünkön) Így esnek el címmel két képet látunk, alattuk drámai hangulatú képaláírással: „A térdhajlat eleven, a mellkas a szélnek feszül, puska a kézben, lerohannak a tarlóval fedett lejtőn. A lendület hirtelen megtörik, puskagolyó fütyül – egy testvérgyilkos golyó –, és vérüket beissza az anyaföld.” A képek? Nos, az egyik A milicista halála. A másik? Az is. És mégsem az. Ugyanott, ugyanakkor készült a két kép, minden fűszál egyezik rajtuk, a háttér, a felhők ugyanabból a szögből látszanak, de a két figura nem ugyanaz, ami arra utal, hogy nyilván valahol a frontvonal mögött a fotós eljátszatta a katonákkal a rohamot.
A felvételek körüli ellentmondások feloldásával sajnos a kiállítás éppen úgy adós maradt, mint Capa fotográfusi és magánélete egyéb titkainak bemutatásával, ami már csak azért is sajnálatos, mert a magyar állam pénzéből sok száz millió forintot fordítottak arra, hogy életművének egy részét megvegyék. Fotótörténeti szempontból egyébként teljesen értéktelen és érdektelen az anyag, hisz a fotós testvére, Cornell Capa és Richard Whelen által 1974-ben létrehozott ICP-ben (International Center of Photo-graphy) készült kései másolatokról van szó. Capa „fényezésére” kiválóan alkalmasak e nagyítások, az igazság kiderítéséhez a legkevésbé. Arra, hogy mi történt az exponálás és a kép kinyomtatása között, a kontaktfotók sorozata válaszolhatna, de ez nem szerepelt a tárlaton, s nyilván a megvett anyagban sem.
Mórocz Csaba tanulmánya lépésről lépésre bemutatja a kép megszületésének körülményeit. Idézi például O’Dowd Gallaghert, aki a londoni Daily Express tudósítójaként szobatársa volt Capának akkoriban, s aki szerint a kép Capa kérésére és egy republikánus parancsnok utasítására „egy csoport katona” részvételével született.
A milicista halála mindazonáltal megragadó fotó, s világkarrierje alighanem a jövőben is folytatódik. Ahogyan Mórocz írja, „Capa képe egyfajta fotografikus vetítővászon, amelyre a nézők személyes projekcióikat, szorongásukat, emlékeiket, félelmeiket, vágyaikat, vélt vagy valós tapasztalataikat vetíthetik”. Mégsem mindegy, hogy „élesben” készült vagy beállított mű, a kép nézőjének a teljes igazságot kell tudnia. Még akkor is, ha utóbbi esetben megsemmisül az a fotográfusi imázs, amelyet már Capa olyan gondosan építgetett (Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel – mondta, nyilván arra utalva, hogy ő bizony nagyon közel volt), s amelynek lerombolása mindazoknak óriási veszteséget (az ICP számára pedig talán bankcsődöt) jelentene, akik így vagy úgy kivették a részüket Capa monumentális szobrának fölépítéséből és az azt csodálóktól származó bőkezű adományokból. Egyébként Capát a magyar Stephan Lorant nevezte 1938-ban „a világ legnagyobb háborús fotósának”, s a Picture Post harminchat spanyolországi felvételét közölte, hogy az állítást igazolja. A milicista halála nem volt köztük.
(Artmagazin, 2010/3.)