A Nyugat nem tud eszmények nélkül élni

Ezerkilencszáznyolcvankilenc július 14-én, amikor Párizsban a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulóját ünnepelték fényes külsőségek között, egyeseknek úgy tűnt, a „szabadság fuvallata” járja át földrészünket, és a legendás jelszó, a „Liberté, Égalité, Fraternité” nincs messze attól, hogy valóra váljon. Még állt a berlini fal és mögötte az NDK, de már érezni lehetett, hogy Kelet-Közép-Európa pártállami rendszerei fölött eljárt az idő. De a mögöttük álló nagyhatalom, a Szovjetunió vezetője, Gorbacsov már megkötötte nevezetes, ám részleteiben még most sem ismert alkuját Málta mellett, a tengeren az Egyesült Államok elnökével, az idősebb George Bushsal. Azon a nyáron úgy tűnt, hogy még Pekingben is lényeges változások következnek be, hiszen a Tienanmen téren heteken keresztül tüntettek a diákok a Szabadság istennőjének gipszből készült, kicsinyített másolata alatt.
A Bastille ostroma óta eltelt két évszázad történelmi tapasztalatainak, illetve a bicentenárium szkeptikus intellektuális légkörének, a mindenféle „világmagyarázó ideológiát” elvető posztmodern eszmevilágának ismeretében felmerül a kérdés, mit is ünnepelt a világ 1989 júliusában. Számos jel utalt arra, hogy a legendás eszmék, jelszavak csak formálisan győztek, de közben menthetetlenül kiürültek, és az ünneplés már csak a múltnak szól, nem a jövőnek. Európa népei, előbb nyugaton, majd keleten addig küzdöttek forradalmi eszményeikért, míg rádöbbentek, hogy már nem tudnak azonosulni a felvilágosodástól örökölt jelszavakkal, hiszen azok feloldhatatlan ellentmondásba kerültek egymással. Törvényszerű a tömeges kiábrándulás, amely napjainkban az Európai Unió társadalmait eltölti, szembesülve azzal a ténnyel, hogy az egykor őket lelkesítő ideákat időközben „aprópénzre váltották”. Szembetűnő, hogy az EU, amelyhez egykor szintén fűződtek illúziók, egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy az ideológiai alap, amelyre épült, időközben szétporlott: vezetői olyan célokat hangoztatnak, amelyekről már maguk sem hiszik komolyan, hogy megvalósíthatók.
A „forradalmi szentháromság” univerzális célokat fogalmazott meg, szorosan kötődött az emberi és polgári jogok, valamint kötelességek egyetemes nyilatkozatához. Tudjuk, az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata inspirálta, fordulatai pedig visszaköszönnek az ENSZ 1945 után született dokumentumaiban is. Csakhogy a magasztos, az egész emberiség számára normaként előírt értékek hordozója 1789-ben egyetlen, egységbe forrt nemzet volt, a francia, amely küldetésként vállalta, hogy érvényre juttatja őket. Ez az összefüggés a gyakorlatban a nacionalizmus megalapozásához, majd néhány év leforgása után hódító háborúk sorozatához és I. Napóleon császárságához vezetett. Mindez Európa-szerte újabb nacionalizmusokat keltett életre, mindenekelőtt a németet és az olaszt, majd némi fáziskéséssel az összes többit a lengyeltől a görögig, a spanyoltól az oroszig.
A kereszténység helyébe lépő világi és mégis egyetemes ideológia képviseletére a XX. században más európai nemzetek is igényt tartottak. Amíg Franciaország, illetve Nagy-Britannia egykori gyarmatával, az Egyesült Államokkal együtt a szabadság fáklyavivőjévé vált, a hármas jelszó másik két tagját, az egyenlőséget és a testvériséget súlyosan eltorzított formában a másik két legnagyobb európai ország, Oroszország, illetve a helyébe lépő Szovjetunió, továbbá Németország sajátította ki magának.
A kommunizmus, bolsevizmus eredetileg az „egyenlőség forradalmának” indult, a kapitalizmus alternatíváját testesítette meg, amit viszont a szabadság eszméjének (mindenekelőtt a tulajdon szabadságának) gyakorlati alkalmazása hívott életre. Az első francia köztársaság mottójának második eleme, az „égalité” eredetileg arra utalt, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, a származás és a társadalmi helyzet szerinti megkülönböztetést eltörölték. Marx azonban már a tényleges vagyoni egyenlőség megteremtését, a proletariátus felszabadítását tűzte ki célul mozgalma számára, amit a kommunista forradalmárok igyekeztek megvalósítani. Az eredmény ismert: az egyenlőség eszméjének végzetes lejáratása, a teljes anyagi és eszmei csőd, a nagy kísérlet, a Szovjetunió bukása és felbomlása. Ma az egyenlőség eszméje, melyet könyörtelen radikalizmussal Kambodzsában is át akart ültetni a gyakorlatba Pol Pot és fanatikus bandája, igen népszerűtlen. Néhány elszigetelt kommunista rendszer s vele a marxista–leninista ideológia megmaradt, de kisszámú hívét kivéve senkit sem lelkesít még azokban a társadalmakban sem, ahol a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti szakadék különösen mély.
Még hírhedtebb „ideológiai mutációja” született a testvériség eltorzított eszméjének. Az első francia köztársaság mottójának harmadik elemét, a testvériséget a következőképpen határozta meg a III. esztendei (1795) alkotmány bevezetője: „Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled; tégy mindig olyan jót másokkal, amit magad is szeretnél”. A gondolat vallási ihletésű, hiszen már Jézus Krisztus (előtte meg Hillel rabbi) megfogalmazta a humanista testvériségérzésnek ezt az alapvető maximáját. Mégis a testvériség eszméje a XIX. század utolsó harmadában jelentkező német nacionalizmussal és a fajelmélettel kombinálódva gyilkos ideológai torzszülötthöz, Hitler nemzetiszocializmusához vezetett. A „fraternitéből” „fajtestvériség” és „nemzettestvériség” lett, és a radikális, tömeggyilkos nacionalisták Európa-szerte „testvérnek” szólították egymást.
Európa általánosan elfogadott jelszavai napjainkban már nem állításokat, hanem tagadásokat testesítenek meg. A szabadság korlátozásának tilalmát, a diszkrimináció tilalmát, a „politikailag korrekt” beszédmódot, az antirasszizmust és a multikulturalizmust (amely azt tiltaná, hogy az őshonos” kultúrákat előnyben részesítsünk másokkal szemben). A francia forradalom hajdani hármas jelszavának ilyesfajta „lefordításával” a közelmúlt riasztó tapasztalatainak fényében részben egyet lehet érteni. Látható azonban, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eredeti eszméiből napjainkra csak mindennapi fogyasztására alkalmassá tett pótlék maradt, amelyet előzőleg pragmatikus politikusok és posztmodern ideológusok megrágtak és kiköptek. Helyette nincs más, amely az egyetemes ideológia igényével lépne fel, hacsak nem számítjuk az iszlám fundamentalizmust, amely tudomást sem vesz az európai értelemben vett szabadságról, egyenlőségről és testvériségről. Egyetlen szóval sem állítom, hogy jó lenne, ha több univerzális ideológia versengene földrészünkön a lelkek megnyeréséért, netán úgy, mint a harmincas években. De a jelenlegi helyzet kifejezetten aggasztó. A nyugati világ sem képes hosszú időn át eszmények nélkül élni, s ha nem előbb, hát később megszületik egy eszmekör (vagy pedig előkerül az ideológiai lomtárból), amelyet a tömegek újra a magukénak éreznek majd, és amelyért lelkesedni fognak.

A szerző újságíró