A WikiLeaks-botrány

Bár magas rangú katonai vezetők arra figyelmeztetnek, hogy a titkos dokumentumok kikerülése veszélyeztetheti a NATO-katonák és afgán szövetségeseik életét, nem lehet kizárni azt sem, hogy a kiszivárogtatás mögött egy nagyszabású, tervezett kommunikációs manőver áll. Barack Obama súlyos dilemmával szembesül.

Szivárgás, szivárogtatás, szándékos kiszivárogtatás – leírhatjuk ezt a szót számos más formában és összetételben is, hogy kifejezzük vele a nyilvánosságra hozatalt megelőző körülményeket és motivációkat, ám abban könnyű egyetértésre jutni, hogy mindenképpen ez a tényfeltáró újságírás legfontosabb, mai szóval élve: legütősebb forrása. Az újságírót a sajtótájékoztató után, amikor már kiürült a terem, félrehívja az egyik minisztériumi tisztségviselő – régi gimnáziumi osztálytárs –, és némi pluszt mond el számára. Korrupcióban érintett, de rosszul járt politikus névtelenül néhány eredeti szerződést tesz le egy ellenzéki lap portájánál, ami terhelő erejű a haszon többségét lefölözött párttársaira nézve. Vagy, és ez már az igazi nehézsúlyú kategória, Bob Woodward egy sötét föld alatti parkolóban beszélget Mély Torokkal, akiről csak nemrégiben, röviddel halála előtt derült ki, hogy az FBI igazgatóhelyettese volt. Mindenesetre Nixon megbukott, a sztoriból Robert Redforddal és Dustin Hoffmannal filmet forgattak (Az elnök emberei, 1976), míg az igazi főszereplők a sajtószabadság ikonjaivá léptek elő.
Mégis, amikor sok tízezer, titkos minősítésű, az afganisztáni háborúval kapcsolatos amerikai katonai dokumentumot raknak fel az internetre, felvetődik a kérdés: beilleszthető-e mindez az általunk ismert vagy ismerni vélt kiszivárogtatási kategóriákba, vagy az új idők egyik új módszerével állunk szemben? A WikiLeaks eddigi, az emberi jogok védelmével összefüggő tevékenysége mindenképpen szimpátiát keltő, legyen szó az Amnesty-díjat nyerő kenyai jelentésükről vagy az amerikai hadsereg újságírógyilkos iraki helikopteres támadásának feltárásáról. Az önmagát főszerkesztőként aposztrofáló, 39 esztendős ausztrál Julian Assange azonban igazi rejtély, de legalábbis zűrzavaros figurának tűnik. Gyerekkor egy vándorszínész-társulatban, iskolák és egyetemek tucatjai, hackerkedés a számítógépes hálózatok elterjedésének hajnalán a kilencvenes évek elején (!), rendőrségi ügy, majd legális programozói munka, igaz, továbbra is biztonsági, kriptográfiai területen. Fizikai és matematikai tanulmányok, majd 2006-tól szinte kizárólag a WikiLeaks, vele az állandó utazások. Ahogy ő mondja: „Manapság repülőtereken élek.” Idén tavasszal Izlandon bérelt házat, ahol kollégáival megszerkesztették azt a helikopteres fotogéppuska-felvételt, amely az amerikaiak szemszögéből mutatja be a Reuters hírügynökség két iraki munkatársának lemészárlását. Nyilatkozataiban – amelyekkel azért ügyesen kihasználja az általa lenézett fősodrú médiát – némi üldözési mániáról tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor azt állítja, hogy biztonságban érzi magát, mert politikailag nagy hiba lenne, ha lépnének ellene, mármint az amerikaiak. Azért azt bevallja, hogy ügyvédei tanácsára nem utazik manapság az Egyesült Államokba.
Ami a kiszivárogtatott dokumentumokat illeti, fontos észrevenni, hogy javarészt harcászati, kisebb részt hadműveleti szintű, nyers információkról van szó. A katona befejezi a feladatot, és talán még rádión vagy harctéri SMS formájában egyfajta gyorsjelentést tesz, mondjuk öt sorban – ilyen és ehhez hasonló iratok adják a „nagy kitálalás” jelentős részét. Nincs köztük stratégiai (mondjuk a legfelsőbb washingtoni háborús vezetés által jegyzett) irat, ami pedig a minősítést illeti, „szigorúan titkos”, illetve „kozmikus szigorúan titkos” – ez utóbbiba tartoznak például a nukleáris fegyverek alkalmazásának tervei, csak hogy lehessen mihez mérni a dolgokat. Szervezett erőfeszítés nélkül lehetetlen átrágnia magát az embernek ekkora anyagon a múlt héten közöltek óta, ám az látszik, hogy többségük annyira specifikus, szakmai kifejezésekkel és rövidítésekkel zsúfolt, hogy egy laikus számára szinte érthetetlen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy segítő – vagy torzító – szándékú értelmezés nélkül aligha gyakorolhat hatást a közvéleményre. Egy javasolt módszer: ha az ember kiválaszt egy olyan részterületet, amelyben úgy érzi, hogy otthon van, közvetve ellenőrizheti a kikerült dokumentumok hitelességét és jelentőségét. Ha meglévő tudásához képest meglepődik, akkor újat olvasott, azaz más színben fogja látni az afganisztáni háborút, ha pedig nem, akkor a lényeget illetően mindegy, hogy az adott irat titkos volt vagy sem, nyilvánosságra hozták vagy sem.
Az, hogy a hivatalos nyugati propaganda ellenére a hadműveletek során nem sikerül mindenben tartani magukat a magasztos elvekhez és szigorú szabályokhoz, nem új értesülés, még a fősodrú média sem kerülte ki. Mindenki, aki nem csukta be a szemét az elmúlt kilenc évben, láthatta, hogy rendszeresen vannak ilyen incidensek, és ezeket többször igyekeznek elfedni a nyilvánosság elől, vagy azzal csak a valóság egy változatát, egy részletét megosztani. Civilek elleni támadások, baráti tűz, illetve a veszteségeket követően „rugalmasabban értelmezett” harcérintkezési szabályok („megbosszuljuk a falun elesett bajtársainkat”) – mindenre volt már példa Afganisztánban és persze Irakban is. A konkrét ügyeket persze lehet, hogy kivizsgálják, és akár több tucatnyi amerikai katona is hadbíróság elé kerülhet tettei miatt. Ám ha a politikai környezetben nem következik be drámai fordulat, ennek sincs igazi jelentősége. A kettős mérce fennmarad. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanis magára nézve nem ismeri el a modern kori háborús bűnök vizsgálatára létrehozott nemzetközi intézményrendszert. Megvádolt katonáit minden eszközzel megóvhatja annak eljárásaitól, nem véletlenül illetik az erre vonatkozó 2002-es törvényt hágai inváziós jelzőkkel.
Aligha kelthet meglepetést az sem, hogy a pakisztáni hírszerzés (ISI) a dokumentumok szerint támogatja a tálibokat. 2001 óta nyilvánvaló, hogy Pakisztánnak úgy kell az amerikai-nyugati intervenció Afganisztánban, mint púp a hátára. Ha szemtől szembe nem is konfrontálódhat Washingtonnal, és nem hivatalosan be kell engednie harcoló csapatokat is, például a CIA kongresszusi felhatalmazás nélkül tevékenykedő, célzott likvidálásokat végrehajtó drónjait (pilóta nélküli repülőgépeit), Iszlámábád ezzel párhuzamosan még dolgozhat nemzeti érdekeiért.
Akármit is gondoljon az ember a WikiLeaks tevékenységéről és vezetőjéről, az biztos, hogy ezekre a kiszivárogtatásokra is igaz a fenti dilemma. Bár magas rangú katonai vezetők arra figyelmeztetnek, hogy a titkos dokumentumok kikerülése veszélyeztetheti a NATO-katonák és afgán szövetségeseik életét, nem lehet kizárni azt sem, hogy a kiszivárogtatás mögött egy nagyszabású, tervezett kommunikációs manőver áll. Barack Obama, aki a Bush-kormányzat háborús politikájával szemben, republikánus pergőtűzben vállalta a kivonulás kezdeti időpontjának megjelölését, súlyos dilemmával szembesül. Az Egyesült Államok elnökeként értelemszerűen nem kulloghat el vesztesen a harctérről, ugyanakkor minden jel szerint tudatában van annak, hogy a globális versenyben még a (jelenleg) vezető nagyhatalom sem engedheti meg magának az erőforrások olyan mérvű szétforgácsolását-pazarlását, mint amit az elhúzódó iraki és afganisztáni háborúk jelentenek. Ennek a kettős, ellentmondásos követelménynek – amelyet természetesen kiegészít a 2012-es választások megnyerésének szándéka – rendkívül nehezen lehet megfelelni. Ám a szorult helyzet kikényszeríthet egy-két nem hagyományos megoldást a kommunikáció terén, bármennyire is lehetetlennek tűnjön az. Végső soron Obamának érdekében áll, hogy növelje a kivonulási terv társadalmi támogatottságát, s erre a háborút rossz színben feltüntető kiszivárogtatások alkalmasak is lehetnek.