Dombon törik a diót – énekelik magyarul a nagybányai Teleki Magyar Ház udvarán óvodás gyerekek Vincze Piroska tanítónő vezetésével. A délelőtti foglalkozás nagy segítség nyáron azoknak a szülőknek, akik munkába járnak, de azok is előszeretettel hozzák ide a kicsiket, akik román óvodába adták ugyan, de nyaranta szeretnék magyar környezetbe járatni őket. A foglalkozásra most csak olyanokat vártak, akik legalább kicsit beszélnek magyarul – az a tapasztalat ugyanis, hogy ha van magyarul egyáltalán nem beszélő gyerek, az egész csoport átvált románra.
A nyolc éve felavatott ház a bányavidék egyetlen magyar civil művelődési intézménye. Az otthonául szolgáló műemlék épületegyüttest, gróf Teleki Sándor egykori lakóházait anyaországi támogatással vásárolták meg nyolc éve. A kezdeményezés sorsa pontosan jelzi a honi belpolitika törésvonalait: az előző nemzeti kormány idején hosszú távú koncepció első lépése történt meg a vásárlással, hogy aztán az emeletet és a pincét beépítve panziót és kávézót is kialakítsanak, saját lábra állítva a városban működő civil szervezeteknek, egyesületeknek és kluboknak is helyet adó komplexumot. Ám a 2002-es kormányváltás után csak az agóniát elnyújtó támogatások csurrantak-cseppentek az anyaországi csapokból. A ház különben művelődési intézményként is funkcionál: táncházat, kézművesprogramokat, hangversenyeket, könyvbemutatókat és népfőiskolai előadásokat is szerveznek rendszeresen a falai között.
Nagybányára vonattal érkeztem, és az út pontosan jellemezte azt a kettősséget, amelyet Romániában minduntalan érez az ember. A Gyergyószentmiklósról induló utam autóval négy órát tartott volna, a gyorsvonat nyolcat jött. Modern szerelvény elképesztő állapotú vasúton – az állomásokon méteres gaz, rozsdától barnálló, málló vakolatú épületek. Két és fél órás késéssel érkeztem meg a kopottas nagybányai állomásra, ahol egy rikkancs azonnal ingyenes helyi lapot nyomott a kezembe, címlapján a helyi polgármesteri hivatal takarítónőjével, aki augusztusban megkapta a gazdasági válság miatt csökkentett fizetését, húszezer forintot. A húszéves munkaviszonnyal rendelkező Maria Brandusának, miután kifizeti a banki részleteit és a rezsiszámlákat, marad negyven leje (alig több mint kétezer-ötszáz forintja) arra, hogy egy hónapon keresztül megéljen.
*
A város egyébként az 1307 méter magas hegy, a Rozsály alatt fekszik, a Zazár patak partján. Mivel a királyné tulajdona volt, korábban Asszonypatakának hívták, később pedig arany- és ezüstbányáiról nevezték el Nagybányának. Most nem a gazdagságáról híres, az utcákon sok helyen látni szipuzó gyerekeket; és nemrég külön népszámlálást végeztek a városban önkényesen letelepedett romák körében, akik illegálisan épített nyomortelepeken élnek. Csak a Craica néven elhíresült városrészben több mint 1100 személyt vettek nyilvántartásba, és 233 törvénytelenül felépített lakókalyibát leltároztak fel!
Én máson lepődöm meg: sokkal többször hallani magyar szót, mint Marosvásárhelyen, pedig ott a magyarság aránya háromszor akkora, mint itt. A legutóbbi népszámlálás idején húszezer ember, vagyis a lakosság 14,6 százaléka vallotta magát magyarnak a 130 ezres városban, amelynek hatszáz éves pecsétjén Szent István királyunk is látható.
E pecsét miatt vagyok itt, de ne szaladjunk előre, inkább lapozzunk bele a Teleki Magyar Házban kapott útikönyvbe. „Tanúi vagyunk annak, hogyan süllyesztik el múltunkat, történelmünket. Nem bántanak, csupán tudomást se vesznek arról, hogy évszázadokon át mi is lakói voltunk e tájnak, mi is termeltünk anyagi javakat, művészi értékeket, és mi is véreztünk, ha ellenség tört ránk” – írják a 2007-ben újra kiadott Nagybánya és környéke című bedekker szerzői. Dávid Lajossal, az utolsó megmaradt magyar újság, a Bányavidéki Új Szó munkatársával beszélgetek – a lap egy éve élet-halál harcot vív a fennmaradásért. Havi négyszázezer forint a hiány, és miután tavasszal elhunyt a város magyarságának legnagyobb mecénása, a nyolcvanas éveiben járó Szász György vállalkozó, kevés a remény a hetilap anyagi helyzetének stabilizálására. A lapban különben a gyászjelentéseket közlő rovat a legterjedelmesebb – még a közeli színmagyar faluban, Koltón is lényegesen többet temetnek, mint keresztelnek. A nagybányai magyarok ráadásul a temetőben sincsenek biztonságban, hiszen ott is kidöntik síremléküket – a kápolna felé vezető sétány mellé felhalmozott kiemelt sírköveken csak magyar neveket lehet olvasni. Ezeket újracsiszolják, és eladják, mert a hozzájuk tartozó sírhelyeket nem volt, aki megújítsa. A közelmúltban elhunyt mecénásra a bányavidéki magyar lapban a költő Csorba Győző megrázó szavaival emlékeztek: „Jaj kicsi nyájam / jaj kicsi nyájam / ki tudja meddig / lehet maradnom / jó lenne lassan / megállapodnunk / valami jelben / s valami helyben / hogy majd a nyüzsgő / tömegbe veszve / a végtelen tér / redői közt is / megleljük egymást / én gyönge nyájam / hogy össze tudjunk / örökre bújni / a túli fagyban / ahogy tanultuk / a földön egykor.”
A városban vannak kedvező jelek is: megugrott a magyar gyereklétszám az óvodákban. Talán változott a szülők mentalitása, mondja Dávid Lajos, és a román óvoda helyett inkább az anyanyelven működőbe adják a kicsiket. Két általános iskolában is van magyar tagozat, az ötödiktől tizenkettedik osztályig működő Német László Gimnáziumba pedig háromszáznál is többen járnak, és van olyan évfolyam, ahol három osztály indult.
Elindulok a városba Szent Istvánról szóló emlékeket keresni. Az államalapító királyunkról elnevezett hatalmas szálloda most körbe van állványozva. A helyi polgárság egykori kedvenc helyét (a hatalmas bálteremben rendszeresen tartottak színházi előadásokat is, kávézója pedig a város művészeinek volt találkozóhelye) liechtensteini cég szerezte meg, és senki sem tudja, mivé alakítja a plakáterdő mögé rejtett szecessziós épületet – ám azt már tudni, hogy a tetőszerkezeten bádoggal helyettesítették az ablakok faragott kereteit. A magyar királyról elnevezett torony még áll, de egy tűzvészben elpusztult a mellette emelt XIV. századi gótikus templom. A városban kapott tipp nem jó: a régi főtér virágüzlete zárva, így nem tudom elkérni a torony kulcsát, hogy belülről is megnézhessem.
Nemrég népszavazást tartottak, de sikertelenül zárult a ciántechnológia és az ólom-előállítás betiltására kiírt véleménykérő voksolás. A szavazati joggal rendelkező polgárok 12,67 százaléka ment el – igaz, az urnák elé járulók 95 százaléka betiltotta volna a mérgező technológiákat. „Talán megérdemeljük sorsunkat, azt, hogy szennyezett környezetben éljünk, és átlagosan 10-12 évvel hamarabb költözzünk az örök vadászmezőkre, mint a másutt lakó embertársaink” – írta a kudarc kapcsán a magyar újság elkeseredett jegyzetírója.
Néhány éve nekifogtak a város régi főtere felújításának, és akkor merült fel az ötlet, hogy térplasztikával emlékezzenek a múltra. Pályázatot írtak ki, amelyen helyi szobrászművész szökőkúttervezete nyert. Kádár Károly Nagybánya egyik legértékesebb középkori emlékét, a nyolcszögű pecsétet gondolta újra. A földbe rejtett remekművet közel száz esztendeje találta meg egy környékbeli szőlősgazda. A XIV. századi pecsét bányabejáratot ábrázol, fölötte Szent István trónon ülő alakja. Alatta két személy: egy bányász és egy szőlőt kapáló munkás (más értelmezések szerint két bányász) látható. A latin nyelvű körirat: „S. D. R. D. (Sigillum de Rivulo Dominarum) Mutuus amor civium optimum est civitatis firmamentum”, azaz „A polgárság egymás iránti szeretete a város legnagyobb erőssége”.
Az öt évvel ezelőtt kiírt pályázatot megnyerte ugyan a magyar művész, de kétszer kellett újráznia, hogy a végső győztes ő legyen. Elkészült a munkával, másfél éve ki is állította, de a koronás Szent István (kezében a jogarral és az országalmával) csak három hétig maradhatott a város régi főterén. Ez idő alatt ugyanis elindult a hecckampány a román nyelvű bulvársajtóban arról, hogy „horthysta magyar szobor éktelenkedik” a Fekete Sas előtt, idegen állam szimbólumaival. Az is kiderült, hogy a megrendelő, vagyis a polgármesteri hivatal elmulasztotta beszerezni a szükséges jóváhagyásokat, így az állami számvevőszék hatszázmillió régi lejre, négymillió forintra büntette a szobrászt (!) a közpénzből finanszírozott munkálatok csúszása miatt. A szoborállítás teljes költsége különben negyvenmillió forintnyi lejt tesz ki. A megrendelő felszólította az alkotót, hogy bontsa le a szobrot, mert eltért a makettben elfogadottaktól. Ez a képzőművész szerint azért furcsa, mert egy makett nincs százszázalékosan kidolgozva, ráadásul Szent István alakját a változások nem is érintették, és egy műalkotás a befejezésének pillanatáig változik. A bírálóbizottság pedig pontosan a tudatában volt annak, hogy a Szent István királyunkat is tartalmazó pecsétet akarják megformálni, és ez legalább hatszáz éve tartalmazza a Szent Koronát meg a királyi jelképeket. Időközben beszállt a vitába a művelődési minisztérium, egy átiratban értesítvén a várost, hogy csak az arc és a koronázási jelképek nélkül állíthatják ki a szobrot.
A hercehurcát látva Kádár Károly kiszerelte a szobor központi elemét, egy ideig csak az országalmát szorongató bal kezet hagyva a helyén. Utóbb a gyümölcsnek is levágta egyharmadát, szimbolikusan is emlékeztetve egy másik (ország-) csonkolásra.
A kiegyensúlyozott román lapok és a város közvéleménye is értetlenül szemlélték a történéseket – a város lakói korábban sem voltak vevők egy másik polgármester, a kolozsvári Gheorghe Funar által képviselt nacionalizmusra. Sokan szakmai féltékenységet gondolnak a történtek mögé, mások a különböző hivatalok mulasztásainak figyelemelterelő hadműveletét vélték felfedezni az eseményekben. Kiderült ugyanis, hogy a megrendelő, illetve a megyei művelődési felügyelőség is mulasztott, mert a szobor felállításához nem várta meg az illetékes országos főhatóság, azaz a Műemlékek Országos Testülete és a művelődési minisztérium jóváhagyását, mi több, valószínűleg fel sem küldték a dokumentációt! Bár a szobrász vétett legkevésbé a játékszabályok ellen, az ostor mégis rajta csattant: módosítania kellett az alkotást, ráadásul komoly büntetést szabtak ki rá. A nyolcvan négyzetméteres, műgyantából készül térplasztikát különben még nem fizették ki teljes egészében, viszont megígérték neki, hogy eltörlik a büntetést. Ez eddig nem történt meg, a művésznél bejelentkezett a végrehajtó.
Idén sok minden megváltozott a városban és az országban: a korábbi polgármestert bilincsben vitték el egy tárgyalásról, és börtönbe került, helyét megbízott városvezetőként magyar nemzetiségű politikus, az RMDSZ-es Ludescher István foglalta el. Változtak a dolgok Bukarestben is: a kultúráért és oktatásért felelős miniszterelnök-helyettes az RMDSZ elnöke, Markó Béla lett, és szintén a magyar párt jelölte Kelemen Hunor művelődési miniszter. Mindezek ellenére három hete arctalanul és jelképek nélkül került helyére a szobor: Kádár Károly a testet fűrésszel kettévágta, és a torzót kivájta, így Szent Istvánra egyáltalán nem, a zombifilmek árnyalakjaira viszont kísértetiesen hasonlít a mű központi eleme. Azóta folyik az egymásra mutogatás: senki nem vállalja, hogy az általa vezetett intézmény a hibás, de a tény attól tény marad: Szent István helyett torzó van a pecsétről készült másolat közepén.
Ülünk a mesterrel az alkotástól pár méterre egy kávézó teraszán, és mindenféle papírokat nézegetünk. Megkérdezem, mi lett a levágott szoborrésszel, mire Kádár Károly tömören válaszol: „Összetörtem.” A lábunk alá mutat, ahol egy árokban fémnyelvek fonódnak egymásba. Ez is az alkotás része, a környékbeli hegyek gyomrából kikerülő és a városbeli kohókban megolvadó érceket jelképezi. A szökőkút vizét elvezető ároktól legalább három méterig semminek sem szabadna lennie (és ezt önkormányzati rendelet is garantálja), hogy az alkotás érvényesüljön, de ezt nem vette figyelembe az olasz kávézót működtető vállalkozó, és a teraszt gyakorlatilag ráépítette a kis árok peremére. A szökőkút különben eddig egyetlen percet sem működött, a vízsugarakat működtető technikát ugyanis többször ellopták.
„Csak meg akartam mutatni, hogy mi is vagyunk” – mondja Kádár Károly búcsúzóul. Hiába a kedvező jelek (Kelemen Hunor művelődési miniszter nemrég pozitívan nyilatkozott a szobor lehetséges helyreállításáról), ő már nem bízik abban, hogy valaha is viszszakerülhet a király arca.
origo.hu
Messze van még, hogy józanul nézzünk magyar focit – Szakértői Kormány S01E12
